Tézisek

 

A következő értekezés célja, hogy kibővítse a Humanista Párt Alapelvi nyilatkozatában kifejtett gondolatokat.

 

Mielőtt az ember elkezdene eredetéről vagy sorsának rendeltetéséről gondolkodni, mindig egy bizonyos élethelyzetben találja magát – egy olyan helyzetben, amelyet nem ő választott.

Beleszületik egy természeti és egy társadalmi világba, amely tele van fizikai és szellemi erőszakkal, melyeket fájdalomként és szenvedésként él meg. Ennek következtében elkezd cselekedni, és megpróbálja legyőzni a fájdalmat és a szenvedést.

Más fajoktól eltérően az embernek megvan az a képessége, hogy a termelés segítségével, és különböző eszközök, “protézisek” használatával kiterjessze testének lehetőségeit. (Protézis nyelvi eredete: pro-szemben, thesis – helyezni.)

A fájdalom elkerülése érdekében tett cselekvései során az emberi lény tárgyakat és jeleket hoz létre, amelyek a társadalom részévé válnak és történelmileg átöröklődnek.

A termelés szervezi a társadalmat, és folyamatos visszacsatolásként a társadalom megszervezi a termelést. Ez természetesen nem ugyanaz, mint a rovarok természeti és társadalmi világa, melyek tapasztalataikat genetikai kódokban adják tovább. Ez egy társadalmi világ, amely megváltoztatja az ember természeti és állati állapotát.

Ez az a világ, melybe az emberi lény beleszületik: egy olyan világ, melyben az ember teste egyrészt a természet része, másrészt viszont ez a világ nem természeti, hanem társadalmi és történelmi. Más szavakkal, az alkotás világa (tárgyaké és jeleké), mely alapvetően emberi. Ebben az emberi világban minden alkotás jelentéssel, céllal és szándékkal bír. Ez a szándék pedig végső soron nem más, mint hogy az emberi lény legyőzze a fájdalmat és a szenvedést.

Mivel az emberi lényre az jellemző, hogy időbeni horizontját ki tudja tágítani, ezért képes arra, hogy késleltetett válaszokat adjon, válasszon különböző helyzetek között, illetve megtervezze jövőjét. Ez a szabadság lehetővé teszi számára, hogy megtagadja önmagát, testének bizonyos vonatkozásait, sőt testének teljes egészét (öngyilkosság által), vagy hogy másokat megtagadjon.

Ez a szabadság tette lehetővé, hogy bizonyos emberek jogtalanul kisajátítsák a társadalom egészét. Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek tagadják más emberek szabadságát és szándékosságát, és protézisekké, saját szándékaik eszközévé redukálják őket. Ez a diszkrimináció alapja, melynek módszerei a fizikai, gazdasági, faji és vallási erőszak.

Azok, akik más emberek emberi mivoltát tagadták, ezzel a tettükkel szükségszerűen új fájdalmat és szenvedést idéztek elő. Így az ember harca, amelyet korábban a természettel szemben vívott újjáéledt, de ezúttal más emberek ellen, akiket eltárgyiasítottak.

Ez a harc nem gépies erők között folyik. Ez nem egy természetes reflex. Ez a harc az emberi szándékok közötti harc. És pontosan ez az, ami miatt beszélhetünk elnyomókról és elnyomottakról; igazságosokról és igazságtalanokról; hősökről és gyávákról. Ez teszi lehetővé a személyes szubjektivitás megmentését. Csak ez teszi lehetővé a társadalmi szolidaritás értelmes gyakorlását, és az elkötelezettséget a megkülönböztetettek felszabadítása iránt – legyen szó akár kisebbségről, akár többségről.

Ezen a ponton szükségessé válik az emberi lény meghatározása. Nem elegendő azt mondanunk, hogy “az ember egy társadalmi állat”, mert vannak más, társadalomban szerveződő állatok is. Az sem lenne megfelelő, ha az embert tárgyak megalkotójaként, a beszéd birtokosaként stb. határoznánk meg. A humanizmus számára „az ember történelmi lény, amelynek társadalmi cselekvési módja megváltoztatja saját természetét.”

Ha elfogadjuk ezt a definíciót, azt is el kell ismernünk, hogy az ember képes átalakítani testének felépítését. Ez már meg is történt. Az ember ezt az átalakítást külső protézisek használatával kezdte, melyeket ma már képes testének belsejébe beépíteni. Átülteti szerveit; beavatkozik az agy kémiájába; képes a mesterséges megtermékenyítésre, s elkezdi megváltoztatni a génjeit.

Felismerve, hogy az ember egy olyan helyzetben él, amelyet egyrészről a természeti világ (melynek legközvetlenebb kifejeződése a saját testünk), másrészről a társadalmi és történelmi világ határoz meg; felismerve az elnyomás körülményeit, melyet egyes emberek teremtettek meg azáltal, hogy kisajátították a társadalom egészét; a szabadság erkölcse bizonyíthatóvá válik, mint egy tudatos elkötelezettség azon körülmények ellen irányuló harcra, amelyek nem csupán bennem, hanem másokban is fájdalmat és szenvedést okoznak. Bármely ember elnyomása az én elnyomásom is. Az ő szenvedésük az enyém is, és harcom a szenvedés és annak okozója ellen irányul.

De az elnyomó nem elégszik meg a test leláncolásával. Az elnyomónak többre van szüksége: minden szabadságnak és minden értelemnek a hatalmában kell lennie, ebből következően a szubjektivitást is birtokolnia kell. Ezért kell a rendszernek az eszméket, gondolatokat és ötleteket is tárgyiasítania. A “veszélyes” és “gyanús” eszméket el kell különíteni, be kell zárni és meg kell semmisíteni, mintha fertőző vírusok lennének.

A dolgok jelen állása szerint tehát az embereknek követelniük kell a szubjektivitáshoz való jogukat. Meg kell kérdezniük magukat az életük értelméről, és követelniük kell, hogy szabadon gyakorolhassák és hirdethessék gondolataikat és vallásos meggyőződésüket, vagy ez utóbbiak hiányát. Minden kifogás, amellyel a szubjektivitás gyakorlását, kutatását, terjesztését és fejlődését gátolják vagy akár késleltetik, az elnyomás jele, mely által az emberiség ellenségei elárulják magukat.

A következő tételek a legszélesebb alapját képezik annak az eszmerendszernek, amelyet “humanista tannak” fogunk nevezni.

Ezek a tételek nem egy, a valóságról alkotott eszméből vagy hitből, hanem az emberi élet, mint létező elemzéséből indulnak ki, azaz: az emberi élet konkrét sajátosságaiból.

Ez a kiindulópont, mely kezdeti irányként szolgál tételeink számára, nem akadályoz meg minket abban, hogy – hasonlóan más tudományokhoz, melyek nem egy axiómából indulnak ki, – egy átfogó megértési rendszerhez jussunk el.

Logikai szemszögből nézve megerősítjük az egzisztenciális vizsgálati módszert (a létező, fennálló vizsgálatát) bármely olyan, korábbi logikai rendszerrel szemben, mely az általánosból való következtetések révén kívánt eljutni az egyedihez – mivel amíg nem rendelkezünk adatokkal az egyedire vonatkozóan, lehetetlen bármiféle általános probléma megfogalmazása.

Ezen a helyen újra kijelentjük a kategorikus ügyek értelmezését, melynek értelmében az egyedi problémáknak egzisztenciális jellegük van, míg az univerzális problémák csak ezek tagadása.

1. tétel: Az emberi létezés a világban történik. A világban kezdődik, fejlődik és végződik. Ezért nem fogadhatunk el egyetlen irányt, okot vagy célt a létezés előttinek anélkül, hogy ne tagadnánk az előbb elmondottaknak.

1.1. tétel: Az emberi létezés a születéssel kezdődik, a szándékosságnak a világ felé történő megnyilvánulásával, mely a természeti körülmények alóli felszabadulás első lépése. Ilyen szempontból a születés előtt nem beszélhetünk szigorú értelemben vett emberi létezésről.

2. tétel: A “világ” alatt értünk mindent, ami nem a saját testünk. Ugyanakkor testünket a világ részének tekintjük. A test és a világ adott, tényszerű és természetes.

2.1. tétel: A természetnek nincsenek saját szándékai. Sem a test, sem a világ nem bír önálló tudattal. A megértés eszközeként lehetséges a természetnek célt tulajdonítani, de ez megalapozottan nem vezethető le ebből a javaslatból.

2.2. tétel: Mindazonáltal a világ, melybe beleszületünk társadalmi világ is, mely emberi szándékokból áll.

2.3. tétel: Csak a világ társas része bír szándékkal. A természet alkalmas arra, hogy szándékossá, „emberivé” váljon. Valójában a társadalom egyszerre közvetítője és befogadója az emberivé válásnak és az értelemnek.

2.4. tétel: Az emberi létezés nyitott a világra, és szándékosan cselekszik benne. A létezés radikálisan meg is tagadhatja a világot az öngyilkosság és a rombolás által. A létezés semmibe veheti a világot (ezáltal a testet, a természetet és/vagy a társadalmat) – de emberivé is teheti azt.

2.5. tétel: Az emberi létezés ezért a választás szabadsága aközött, hogy igent vagy nemet mondjunk a világra. Az emberi szándékosság elfogadhatja vagy tagadhatja a körülményeket, s így nem pusztán ezen körülmények tükröződése.

3. tétel: Ami társadalmi, az történelmi. Így az emberi lény egy személyes és egy társadalmi múlt összessége, nem pedig valamiféle emberi „természet”. A természet csak az emberi testre van befolyással, de az ember szándékosságára nem. A szándékosság határozza meg, hogy mi az, ami emberi.

3.1. tétel: A szabadság állapota teszi lehetővé azt, hogy az emberi lény válasszon azon társadalmi körülmények elfogadása vagy visszautasítása között, melyekbe beleszületik, felnő és meghal. Senki sem élhet anélkül, hogy szembe ne nézzen azokkal a társadalmi körülményekkel, amelyek között él, és senki sem kerülheti el azt, hogy válasszon közülük. A nem választás is választás. A választás eredménye nem igazolja, és nem is érvényteleníti ezt a tényt.

3.2. tétel: A társadalmi körülményekkel való konfrontáció során keletkezik a történetiség eszméje, amely alatt olyasvalamit értünk, ami az egyén létezését megelőzi és követi. Így a társadalmi cselekvés a történelem folyamatos újraértékelése, valamint – túl az egyes ember halálán – egy elkötelezettség a jövő felé.

3.3. tétel: Az emberi létezés ellentmondások között fejlődik, melyeket a történelmi feltételek teremtenek mind személyes, mind társadalmi szinten.

3.4. tétel: Az ellentmondásnak megvan a sajátos kölcsönössége a szenvedés érzetével. Ezért az egyén az ellentmondásos társadalmi feltételekkel szembesülve azonosítja saját szenvedését mindazokéval, akik ugyanezen körülményeknek vannak kitéve.

4. tétel: A társadalmi ellentmondás az erőszak eredménye. A társadalmi egész kisajátítása a társadalom egy része által erőszak, és ez az erőszak a gyökere az ellentmondásnak és a szenvedésnek. Ez az erőszak fejeződik ki mások szándékosságának (és legfőképpen szabadságának) elvételében, vagy más szavakkal: ez az emberi lény, illetőleg az emberi lények nagy csoportjainak a természet világába történő lesüllyesztésére irányuló cselekedet.

4.1. tétel: Az erőszak különböző megjelenési formái (fizikai, gazdasági, vallási, faji, stb.) a másokban lévő emberinek a tagadása.

5. tétel: A egymás közötti személyes kapcsolatokban a másik ember tárgyként kezelése, – mely valójában szándékosságának teljes, vagy valamely szempontból történő tagadása (esetleg kisajátítása) – szenvedést okoz. Minden ilyen esetben beszélhetünk elnyomókról és elnyomottakról, megkülönböztetőkről és megkülönböztetettekről.

6. tétel: A személyes és társadalmi szenvedést le kell győzni a jogtalan és erőszakos kisajátítás eszközeinek megváltoztatása által, melyek ellentmondásokat teremtettek a világban. A szenvedés legyőzéséért vívott harc folyamatosságot ad a történelmi fejlődésnek, és értelmet ad az emberi lényeknek, mivel megerősíti a szándékosságát, melyet mások megtagadtak tőle.

6.1. tétel: A természeti és társadalmi világ emberivé tételéért folytatott harc fejlődése és eredményei haladásként összegződnek. A különböző társadalmak nem ugyanazon keretek között, illetőleg a fejlődési folyamat nem ugyanazon pillanatában találják magukat, hanem inkább a fejlődésnek különböző ösvényein. Ez azt jelenti, hogy a felszabadulás feltételei állandóan adottak, s nem egy távoli jövőben vannak, amelyben feltételezett “objektív körülményeknek” be kell majd következniük.

7. tétel: Végül, úgy tűnik, hogy a halál természetét rákényszeríti az emberi szándékra, és tényszerűsége – mely ma még elkerülhetetlen – szétrombolni látszik minden jövőt és mindenfajta szabadságot. A lázadás eme végleges tény, valamint a betegség, az egyenlőtlenség és az igazságtalanság ellen az, ami az emberi életnek egységet ad. Ezen tan keretei között nincsen semmiféle logikai szükségszerűség, ami az embert arra kényszerítené, hogy elfogadja a természet abszurditásának győzelmét a szándékosság és a szabadság fölött.

Reklámok