Tizedik levél

Tizedik levél barátaimnak

 

1993. december 15.

 

Kedves barátaim!

 

Hová vezetnek korunk eseményei? Az optimisták úgy vélik, hogy világszerte a bõség társadalma felé haladunk, amelyben minden szociáis probléma megoldódik, akár valami földi Paradicsomban. A pesszimisták azt mondják, hogy a jelenlegi helyzet az intézményrendszer, a társadalmi csoportok, sõt az egyetemes népesedési és ökológiai rendszer egyre súlyosbodó betegségének tüneteit mutatja, azaz egyfajta földi pokol fenyeget bennünket. Azok, akik relativitásukban szemlélik a történelmi mechanizmusokat, mindent a jelenlegi viselkedésünk függvényének tekintenek; a menny vagy a pokol saját tevékenységünk következménye. Természetesen vannak olyanok is, akik a magukéval igen, a mások sorsával a legkevésbé sem törõdnek.

E sokféle vélemény közül bennünket most az érdekel, amely szerint a jövõnk mai tetteinktõl függ. Ezen az egy állásponton belül is találhatunk különbözõ felfogásokat. Többen azt állítják, hogy mivel a válságot a banktõke és a multinacionális vállalatok mohósága idézte elõ, ezek nyomban beindítják a korábbi esetekben már alkalmazott védekezõ mechanizmusukat, amint érdekeik veszélybe kerülnek. Tevékenységük a kapitalizmusnak, a többség számára elõnyös átalakítására irányuló, fokozatos reformját célozza. Mások viszont arra mutatnak rá, hogy nem szabad mindent a kisebbség kénye-kedvének alárendelni, hanem a többség akaratát kell érvényesíteni politikai tettekkel és az uralkodó rendszer által megzsarolt nép felvilágosításával. Szerintük a rendszer egy napon általános válságba jut, és ezt a helyzetet kell majd kihasználni a forradalom sikerre vitele érdekében. Vannak azonban olyanok is, akik azt állítják, hogy a tõke és a munka, a kultúrák, az országok, a szervezeti formák, a mûvészeti és a vallási megnyilvánulások, a társadalmi csoportok, de még az egyének is egy felgyorsult, és immár ellenõrizhetetlen technológiai fejlõdési és felbomlási folyamatba kerültek. Hosszú, történelmi folyamatról van szó, amely ma világméretû válságot okoz és az általános felbomlástól vagy az általános fellendüléstõl függetlenül, valamennyi politikai és gazdasági tényezõt érinti. Ennek a struktúrált látásmódnak a védelmezõi ragaszkodnak ahhoz, hogy ezeknek a jelenségeknek az egyetemes megértésére van szükség, de ugyanakkor az egyénnek a társadalmi, csoportos és személyes terület legközvetlenebb szintjén kell cselekednie. A világ egymásrautaltságából következõen nem a társadalmi méretekben hosszú távon is sikerrel alkalmazható fokozatosság elvét követik, hanem egy sor “demonstratív hatás” kiváltására törekszenek, amelyek a folyamatok általános megváltoztatására lehetnek képesek. Következésképpen elõtérbe helyezik az ember konstruktív képességét a gazdasági kapcsolatok átalakítására, az intézményrendszer megváltoztatására és a visszafordíthatatlan hanyatlással fenyegetõ tényezõk ellen vívott szüntelen harcra. Mi is ez utóbbi álláspontot képviseljük. Ezt is, akár az elõbbieket, természetesen leegyszerûsítettük és eltekintettünk a mindegyikbõl származó sokféle variációtól is.

 

1. A szerkezeti bomlás és határai

 

Mindenekelõtt meg kell határoznunk a politikai szerkezet bomlásának határait, mert az nem áll meg addig, amíg el nem éri a társadalmi alapot és az egyént. Lássunk egy példát: másoknál nyilvánvalóbban tapasztalható egyes országokban a központi politikai hatalom hanyatlása. Az autonómia megerõsödése, illetve a szakadár mozgalmak nyomása következtében egyes érdekcsoportok vagy az egyszerû opportunisták szívesen megállítanák a folyamatot azon a ponton, ahol a helyzet ellenõrzése az õ kezükbe kerül. E törekvések szellemében a szakadár tartománynak, az országból kivált új köztársaságnak vagy a központi hatalomtól függetlenné vált, autonóm területnek állandósulnia kellene, mint új szervezeti rendnek. Ám ezek a hatalmak is összeütközésbe kerülnek a mikrorégiókkal, a megyékkel vagy az önkormányzatokkal, a fejedelemségekkel stb. Senki sem ért egyet azzal, hogy a központi hatalomtól megszabadult autonóm terület most maga gyakoroljon központi hatalmat a kisebb egységek felett, még akkor sem, ha ürügynek a nyelvi és a néprajzi azonosságot, vagy a nehezen megfogható “közös történelmi, kultúrális örökséget” hozzák is fel, mert amint adóbehajtásról és pénzügyekrõl van szó, a néprajzi vonatkozások már csak az idegenforgalomra meg a hanglemezgyártó cégekre terjednek ki. Ha a városi önkormányzatok is önállósulnak az autonóm hatalomtól, akkor már a kerületek törekszenek majd ugyanerre és ez a láncolat folytatható egészen az utca két oldalán lakók függetlenedéséig. Hisz bárki bátran elõállhat azzal, hogy: “miért kell ugyanannyi adót fizetnünk ezen az oldalon, mint azoknak, akik a másik oldalon laknak? A mi életkörülményeink sokkal jobbak, és így a mi adónkat mások problémáinak megoldására fordítják, olyanokéra, akik semmit sem tesznek a saját fejlõdésükért. Boldoguljon mindenki a maga erejébõl.” Természetesen városszerte mindenütt ugyanazokat az ellenvetéseket hangoztatnák, és senki sem tudná megállítani ezt a mechanikus folyamatot azon a ponton, ahol a saját érdeke diktálja. Ezzel nem állna le az egész egy középkori jellegû feudalizációs folyamatnál, amelynek eredményeként elszigetelt, apró települések alakulnának ki, amelyeknek szórványos kapcsolatai csak nagy nehezen bonyolódhatnának az egymással szembenálló hûbérurak vagy vámszedõ bandák által ellenõrzött utakon. A termelési, fogyasztási, technológiai, tájékoztatási, népsûrûségi,  stb. helyzet ma már nem olyan, mint régebbi korokban.

Másrészrõl a gazdasági régiók és a közös piacok lassanként átveszik a korábbi országok döntéshozó hatalmát. Egy-egy régión belül az autonómmá vált területek kiszabadulhatnak ugyan a régi nemzeti egységbõl, de akárcsak a területi önkormányzatok vagy önkormányzati csoportok, õk is arra törekszenek majd, hogy a régi közigazgatási szinteket átugorva, felvételüket kérjék az új regionális felépítménybe, teljes jogú tagságra törekedve. A regionális egység pedig a jó gazdasági adottságokkal rendelkezõ autonómiák, területi önkormányzatok vagy önkormányzati csoportok kérelmét veszi majd komolyan.

Semmi sem zárja ki, hogy a regionális blokkok közt folyó gazdasági háborúban egyes tagállamok “két- vagy többoldalú” kapcsolatokat létesítsenek egymással, kiszökve annak a regionális piacnak a hatáskörébõl, amelynek maguk is tagjai. Például Anglia miért ne léphetne szorosabb kapcsolatba az észak-amerikai NAFTA-val, kivételes helyzetet szerezve magának elõször az EGK-ban, majd a tárgyalások elõrehaladtával, miért is ne csatlakozhatna az új regionális piachoz, elhagyva a régit? Ha pedig Kanadában szeparatista folyamat indulna meg, mi gátolhatná meg Québec államot abban, hogy tárgyalásokat kezdjen a NAFTA-n kívüli államokkal? Dél-Amerikában sem létezhetnének olyan szervezetek, mint az ALALC vagy az Andok Paktum, ha Kolumbia és Chile gazdasági integrációt alkotna a jövõbeli NAFTA-tagság érdekében, a MERCOSUR-ral szemben, amelyet a Brazíliában feltételezhetõ szeparatista mozgalmak meggyengítenek. Ha Törökország, Algéria és más Földközi-tenger melléki országok belépnének az EGK-ba, a közösségen kívül maradó országok szorosabbra fûznék kapcsolataikat, hogy együttesen tárgyalhassanak más földrajzi területekkel. Mi történne ezzel kapcsolatban a mai regionális blokkokkal, olyan hatalmakkal, mint Kína, Oroszország és Kelet-Európa, amelyek gyors, széttartó változások korát élik?

A valóságban ez alighanem másképp történik majd, mint az elõbbi példákban, de a regionalizáció irányzata váratlan fordulatokat vehet, és merõben különbözõ rendszer kialakulásához vezethet. Ezt a mai földrajzi szomszédságból és az ebbõl származó geopolitikai elõítéletekbõl kiindulva elképzelhetõnek tartunk. Ezek szerint új káosz alakulhat ki azokon az új rendszereken belül, amelyeknek nemcsak a gazdasági egység, hanem a politikai és katonai blokk kialakítása is céljuk. Minthogy a dolgok alakulásáról végeredményben a nagytõke dönt majd az üzleti érdekeknek megfelelõen. Senki sem lehet biztos abban, hogy a regionális térképeket továbbra is a földrajzi közelség és az országutak, vasutak és a rádióösszeköttetés határozza meg, hiszen ezek szerepét átveszi a nagyarányú légi és a tengeri szállítás és a mûholdas távközlés. A földrajzi közelséget már a gyarmati idõkben is felváltotta a nagyhatalmak tengerentúli sakktáblája, amely a két világháború következtében véget ért. A jelenlegi újrarendezõdés többek számára a gyarmati kort megelõzõ idõk problémáit idézi fel, mert úgy vélik, hogy a gazdasági régiót egymással földrajzilag érintkezõ területeknek kell alkotniuk, amellyel sajátos nacionalizmusukat egyfajta regionális “nacionalizmussá” szélesítik.

Végeredményben tehát azt mondhatjuk, hogy nem az újonnan felszabadult országok vagy a központi hatalomtól függetlenné vált autonóm területek határozzák meg alapvetõen a felbomlás határait, és általában nem is a földrajzi közelségen alapuló gazdasági régiók adják. A felbomlás legalsó határai egészen az egyszerû szomszédig, az egyénig érnek, a legfelsõk pedig az egész világig.

 

2. A felbomlás jelenségének néhány fontosabb területe

 

A felbomlás sok lehetséges területe közül most hármat szeretnék kiemelni: a politikai, a vallási és a nemzedéki szférát.

Az mindenki számára világos, hogy a “jobboldali”, “közép” és “baloldali” pártok egymást váltják az immár korlátozott állami hatalomban. Gyakran ért és ér majd bennünket a jövõben is olyan “meglepetés”, hogy letûntnek vélt erõk újra felbukkannak, és hogy évtizedekig hatalmon lévõ csoportok és irányzatok hitelüket vesztve semmivé foszlanak. Ez nem újdonság a politika színpadán. Az az igazi újdonság, hogy az állítólag ellentétes irányzatok úgy váltják egymást, hogy a legcsekélyebb mértékben sem módosítják a felbomlási folyamatot, amely így természetes módon õket magukat is érinti. Ha pedig a javaslatokat, a retorikát és a politizálás stílusát tekintjük, általános egyöntetûséget tapasztalhatunk, amelyben az ideológiai sajátosságok egyre jobban elmosódnak. A semmitmondó jelmondatok és az üres frázisok harcát látva az átlagpolgár egyre inkább eltávolodik a politikai részvételtõl, és a kézzelfogható, közvetlen dolgok felé fordul. Csakhogy a társadalmi elégedetlenség egyre határozottabb formát ölt a spontán megmozdulásokban, a polgári engedetlenségben, egyes társadalomlélektani jelenségek felbukkanásában és elharapódzásában, a növekvõ feszültségben. Ezen a ponton pedig fenyegetõen felbukkan a neoirracionalizmus, amely a türelmetlenség különféle fajtáit tûzve zászlajára átveheti a vezetést. Mindennek fényében nyilvánvaló, hogy ha egy központi hatalom megpróbálja elfojtani a függetlenségi törekvéseket, ezek a mozgalmak radikálizálódnak és magukkal sodorják a politikai csoportokat. Melyik párt maradhat közömbös (elveszítve befolyását), ha a területi, etnikai, vallási vagy kultúrális vita egy ponton erõszakos cselekményekbe torkollik? A politikai irányzatoknak állást kell foglalniuk az ügyben, ahogy az ma is történik egyes afrikai országokban (18 konfliktuszónában); Amerikában 4 konfliktuszónában (Brazíliában, Kanadában, Guatemalában és Nicaraguában, nem is szólva az Ecuadorban és más dél-amerikai országokban élõ indián közösségek követeléseirõl, és az Egyesült Államokban kiélezõdött faji kérdésrõl); Ázsiában (10 területen, köztük a kínai-tibeti konfliktusban, de nem számítva a Kína egész területét érintõ kantonok-közti ellentéteket); Dél-Ázsiában és Óceániában (12 területen, közéjük számítva az ausztráliai õshonos lakosság törekvéseit); Nyugat-Európában (16 területen); Kelet-Európában (4 területen, egy-egy területnek számítva Csehországot és Szlovákiát, a volt Jugoszláviát és a volt Szovjetuniót, mert külön-külön számolva a balkáni országokat és az etnikai és határkonfliktusokkal küzdõ, mintegy 20 szovjet utódállamot, a konfliktuszónák száma 30 fölé emelkedne); a Földközi-tenger keleti medencéjében és a Közel-Keleten (9 területen).

A politikusoknak állást kell foglalniuk a hagyományos vallások radikalizálódási folyamatát illetõen is, például Indiában és Pakisztánban a muzulmánok és a hinduk közt, muzulmánok és keresztények közt a volt Jugoszláviában és Libanonban, valamint a hinduk és a buddhisták közt Srí Lankán. Állást kell foglalniuk azokban a szekták közti harcokban, amelyek egy-egy valláson belül folynak, például egyes iszlám területeken a szunniták és a siíták közt, a keresztény valláson belül pedig a katolikusok és a protestánsok közt. Részt kell venniük a nyugati sajtóban megkezdõdött vallási üldözésben és a vallás- és lelkiismereti szabadságot korlátozó törvények meghozatalában. Látnivaló, hogy a hagyományos vallások üldözni fogják az egész világon terjedõben lévõ új vallási áramlatokat. A ravasz és általában ateista, de az uralkodó szektához objektíven csatlakozó emberek szerint az új vallási csoportok üldözése “nem korlátozza a gondolati szabadságot, hanem védi a tudat szabadságát az agymosással fenyegetõ új kultuszok ellen, amelyek ráadásul aláássák a hagyományos értékeket, a kultúrát és a civilizált életformát.” Ilyenformán a vallási ügyektõl egyébként távol álló politikusok is bekapcsolódnak ebbe a boszorkányüldözés-orgiába, többek közt azért, mert joggal tartanak e lázadó szellemû új hit-megnyilvánulások növekvõ, tömeges népszerûségétõl. Már nem mondhatják, mint a XIX. században, hogy “a vallás a népek ópiuma”, és már nem beszélhetnek a tömegek és az egyének szunnyadó elszigeteltségérõl, amikor muzulmán tömegek iszlám köztársaságokat kiáltanak ki, amikor a japán buddhizmus (a nemzeti shinto vallás II. világháború utáni letûnése után) hatalomra segíti a császárt, amikor a Katolikus Egyház a keresztényszocializmus és a latin-amerikai és afrikai harmadik-világ-mozgalom elhalása után új politikai irányzatokat alakít. Az új idõk ateista filozófusainak mindenesetre változtatniuk kell a kifejezéseiken, és a “népek ópiuma” helyett ma már jobb ha a “népek amfetaminjáról” beszélnek.

A vezetõknek állást kell foglalniuk az ifjúság ügyében is, amely egyre inkább “rizikócsoporttá” válik, amennyiben a kábítószerélvezet, az erõszak és a kommunikáció-képtelenség veszélyes útjára téved. Azok a vezetõk, akik nem hajlandóak észrevenni ezeknek a problémáknak a mély gyökereit, nem képesek megfelelõ választ adni a politikai részvétel, és a pénz által mozgatott, dekadens civilizáció kérdéseire. Ugyanakkor megkönyítik egy egész nemzedék pszichológiai romlását és olyan új gazdasági hatalmak színre lépését, amelyek aljas módon manipulálnak emberek millióinak szorongásával és lelki magárahagyatottságával. Sokan teszik fel a kérdést, mi az oka a fiatalok körében egyre terjedõ erõszaknak, mintha legalábbis nem az idõsebb és a jelenleg hatalmon lévõ korosztály tökéletesítette volna a szervezett erõszakot, manipulációik hatékonysága érdekében még a tudományos és mûszaki haladás eredményeit is latba vetve. Többen a fiatalok egyfajta “autizmusára” hívják fel a figyelmet, és ennek fényében szoros összefüggést állapíthatunk meg az életkor meghosszabbodása és aközött, hogy a fiataloknak egyre hosszabb idõre van szükségük ahhoz, hogy a társadalom felnõttként kezelje õket. E tetszetõs magyarázat azonban nem elegendõ az átfogó folyamatok megértéséhez. A nemzedékek dialektikájában – amely a történelem mozgatóereje – idõleges fennakadás figyelhetõ meg, ami veszélyes szakadékot teremt a két világ között. Itt jegyezzük meg, hogy amikor egy-egy gondolkodó már évtizedekkel ezelõtt figyelmeztetett azokra a folyamatokra, amelyek mára valós problémákká váltak, a kor kiskirályai és véleményformálói nem tettek mást, mint szörnyûlködve elmarasztalták õket, amiért ellentétet szítanak a nemzedékek közt. Az abban az idõszakban jelentkezõ, hatalmas ifjúsági erõ – amelynek nyilvánvalóvá kellett volna tennie, hogy új jelenségrõl van szó, ez azonban a történelmi folyamat termékeny folytatása –, eltévelygett a 60-as évek zavaros követelései felé, és a világ számos pontján kilátástalan gerillaharcba sodródott. Ha ma az a célunk, hogy az új nemzedék a popkoncerteken meg a futballpályákon vezesse le indulatait, és követeléseit csak a pólóján és ártatlan plakátjain juttassa kifejezésre, akkor új gondok elébe nézünk. Az efféle lefojtott helyzet ésszerûtlenül katartikus körülmények kialakulásához vezet, amelyet a maguk hasznára fordíthatnak a fasizmus, az önkény és mindenféle erõszakos irányzat hívei. A párbeszéd nem úgy jön létre, hogy bizalmatlanságot keltünk a fiatalokkal szemben, vagy hogy minden gyerekben leendõ bûnözõt sejtünk. Ráadásul senki sem mutat különösebb lelkesedést, amikor teret kellene engedni az új generációnak a tömegtájékoztatási eszközökben, senki sem hajlandó ezekrõl a problémákról nyilvánosan beszélni, inkább “mintagyerekeket” mutatnak be, akik rockzenében politizálnak, vagy cserkésszellemben tisztogatják az olajat a pingvinek tolláról anélkül, hogy eszükbe jutna a nagytõkét hibáztatni a környezeti katasztrófáért! Attól tartok, hogy bármely ifjúsági szervezetrõl (legyen az munkahelyi, egyetemi, mûvészeti vagy vallási) nyomban a legrosszabbat feltételezik, ha nem tartozik valamely szakszervezet, párt, alapítvány vagy egyház védõszárnyai alá. Van-e értelme ennyi manipuláció után újra és újra megkérdezni, miért nem csatlakoznak a fiatalok a fennálló hatalom csodálatos terveihez. Az-e a válasz továbbra is, hogy a tanulás, a munka és a sport túlságosan leköti a jövõ reménységeit. Ebben a helyzetben igazán nincs értelme aggódnunk ezeknek az elfoglalt fiatal embereknek a “felelõsségérzet-hiánya” miatt. Csakhogy amikor a munkanélküliség állandóan emelkedik, és a recesszió immár krónikussá vált, amikor kiszolgáltatottságot látunk, bárhová is nézünk, vajon mire vezet a részvétel mai hiánya? A nemzedékek dialektikája különféle okokból (háborúk, éhínségek, munkanélküliség, erkölcsi kifáradás) szétzilálódott, két évtizednyi hosszú hallgatást, és mozdulatlanságot eredményezve, amelyet ma kezd felrázni a harci üvöltés és a céltalan, pusztító tettek.

Az elõbbiekbõl világosan látszik, hogy egy felbomlóban lévõ világ folyamatait senki sem irányíthatja ésszerûen. A felbomlás tragikus ugyan, de rá is világít az új, egyetemes civilizáció születésére. Ha pedig így van, akkor a kollektív mentalitás is felbomlóban van, és a világ tudatosodásának új formája van kialakulóban. Itt szeretném idézni elsõ levelem egy részletét: “Születõben van egyfajta érzékenység, amely már az új idõk szellemének felel meg. Ez az érzékenység egészében fogja fel a világot és arra figyelmeztet, hogy az emberek gondjai, bárhol éljenek is, további gondokat teremtenek egészen távoli területeken is. A tömegkommunikációs eszközök, az árucsereforgalom és a nagy embertömegek vándorlása a világ egyik részébõl a másikba, jól mutatja a globalizáció folyamatának felgyorsulását. A problémák egyetemességének megértését pedig új cselekvési feltételek kialakulása kiséri, nyilvánvalóvá téve, hogy a jobb világért folytatott tevékenység akkor lesz eredményes,

ha abból a közegbõl indul ki, amelyben befolyással rendelkezik. Más üres frázisokkal teli korokkal ellentétben, amelyekkel külsõ elismerést kívántak elérni, ma már a szerény és szívesen végzett munkát kezdik értékelni, amely nem önmagunk elõtérbe helyezését célozza, hanem önmagunk és közvetlen családi, munkahelyi és baráti környezetünk megváltoztatására irányul. Akik valóban szeretik az embereket, nem becsülik le ezt a cseppet sem látványos feladatot, amely érthetetlen marad a régi vezetõkre és vezetett tömegekre épülõ kialakulási tájban nevelkedett opportunisták számára, akik mások kihasználása által jutottak fel a társadalmi ranglétra csúcsára. Amikor rádöbbenünk, hogy a skizofrén individualizmusnak már nincs jövõje, és nyíltan elmondjuk gondolatainkat és terveinket minden ismerõsünknek, nem tartva attól, hogy nem fogják megérteni; amikor mások felé fordulunk; amikor az egyén és nem a személytelen tömegek sorsa iránt érdeklõdünk; amikor eszmecserére és közös munkára buzdítunk; amikor világosan kimondjuk, hogy sokak munkájára van szükség a mások által szétszaggatott társadalmi háló újraszövéséhez; amikor érezzük, hogy még a “legjelentéktelenebb” ember is többet ér, mint a jelenlegi társadalom csúcsán lévõ lelkiismeretlen kalandor; mindez azért válik majd valósággá, mert bensõnkben újra megszólal a Sors hangja, amely a népeket a fejlõdés helyes útjára terelte, ez az annyiszor eltorzított és elfeledett Sors, amelyet azonban mindig újra megtaláltunk a történelem fordulóiban. És nemcsak új érzékenység, új cselekvési mód bontakozik ki elõttünk, hanem új erkölcsi magatartás, és újfajta taktikus életvezetés is.”

Világszerte százezrek csatlakoznak a Humanista Alapokmányban (lásd Hatodik levél: 73. oldal) megfogalmazott eszmékhez. A kommunista-humanisták, a szocialista-humanisták, a liberalista-humanisták, a környezetvédõ-humanisták ezen az úton haladnak a jövõ felé anélkül, hogy lemondanának saját zászlaikról. Ott vannak köztük azok is, akik a békéért, az emberi jogokért és a megkülönböztetés megszüntetéséért harcolnak. Természetesen köztük vannak az ateisták is és azok is, akik hisznek az emberben és transzcendenciájában. Mindannyiuknak közös szenvedélye a társadalmi igazságosság, a sokszínûségen alapuló emberi testvériség, az elõítéletek félresöprése és egy olyan egységes személyiség megteremetése, amelyben a magánélet nem választódik el az új világért folytatott küzdelemtõl.

 

3. Konkrét aktivitás

 

Még ma is vannak harcos politikusok, akiket elsõsorban az izgat, ki lesz a miniszterelnök, a köztársasági elnök, ki lesz szenátor vagy képviselõ. Õk alighanem nem értik, milyen szétesés felé haladunk, és milyen keveset jelentenek a fenti “rangok” a társadalmi átalakulás közepette. Sok esetben az úgynevezett politikai aktivisták ilyen aggodalma egyedül személyes helyzetükre és a politikai arénában elfoglalt pozíciójukra vonatkozik. Elsõsorban azt a kérdést kell feltennünk, hogyan rangsoroljuk a mindennapi élet konfliktusait, és hogyan szervezzünk akciófrontot ezeknek a konfliktusoknak a megoldására. Tisztán kell látnunk, hogy milyen munkahelyi és diák-bizottságokat, közvetlen kommunikációs központokat és szomszédsági bizottságok hálózatát kell megalakítani; hogyan biztosítható minden olyan kis szervezet részvétele, amelyben a munka, a kultúra, a sport és a vallási meggyõzõdés kifejezésre jut. Itt fontos tisztázni, hogy amikor az emberek közvetlen környezetérõl: munkahelyi, rokoni és baráti környezetérõl beszélünk, meg kell határoznunk azokat a helyeket is, ahol ezek a kapcsolatok találhatók.

Térben kifejezve, az akció minimális egysége a lakóhely, ahol minden konfliktus érzékelhetõ, még azok is, amelyek a távolban gyökereznek. A közvetlen kommunikációs központ olyan szomszédsági pont, ahol meg kellene tárgyalni gazdasági, társadalmi, egészségügyi, oktatási és az élet minõségét érintõ gondjainkat. A politikai cselekvésnek elõtérbe kell helyeznie a szomszédságot a helyi önkormányzattal, a megyével, a tartománnyal, az autonóm területtel vagy az országgal szemben. Valójában jóval az országok kialakulása elõtt létrejöttek az emberek olyan összetartó csoportjai, amelyek azután szomszédsággá váltak. Késõbb, a közigazgatási szervezet kialakulásával megfosztották õket autonómiájuktól és hatalmuktól. Ebbõl a szomszédságból, ezektõl a lakóktól ered a törvényes, kialakult rend, és ebbõl kell kiindulnia az igazi demokrácia képviseleti rendszerének is. A helyi önkormányzatnak a szomszédsági egységek irányítása alatt kell állnia, és ezért nem lehet többé célul kitûzni különbözõ szintû képviselõk és küldöttek kinevezését úgy, ahogy az ma a politika magasabb szintjén van, hanem annak a szervezett társadalmi alap munkáján kell alapulnia. A “szomszédsági egység” fogalma éppúgy érvényes azokra a településekre, ahol szétszórtan élnek az emberek, mint a sûrûn lakott, kerületekre osztott, felhõkarcolókból álló városokra. A szomszédságok közti kapcsolat határozza meg egy-egy közösség helyzetét, és ennek a közösségnek a döntései nem függhetnek a felépítmény parancsaitól. Amikor a lakóhelyek megkezdik városi méretû humanista akciótervük végrehajtását, és ez a város vagy közösség létrehozza saját, igazi demokratikus rendjét, ennek “demonstratív ereje” jóval távolabb is éreztetni fogja a hatását. Így tehát nem fokozatosságot javasolunk, amely által lassan eljuthatunk az ország minden szögletébe, hanem azt, hogy a gyakorlatban kell megmutatnunk, hogy van olyan hely, ahol már mûködik egy új rend.

A fentiekkel kapcsolatban számos részletkérdés vár még tisztázásra, ez azonban már túlmutat ezen írás keretein.

 

Befejezésül fogadják ismét baráti üdvözletemet:  Silo

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s