Ötödik levél

Ötödik levél barátaimnak

 

1992. június 4.

 

Kedves barátaim!

 

Azok között, akiket a jelenlegi helyzet alakulása aggodalommal tölt el, gyakran találkozom haladó politikai pártok vagy szervezetek régi tagjaival. Közülük sokan még nem tértek magukhoz abból a megrázkódtatásból, amelyet a “létezõ szocializmus” bukása okozott. Az egész világon többszázezer aktivista vonul vissza mindennapi magánéletébe, így fejezve ki, hogy régi ideáljaik már nem léteznek. Ami számomra a központi irányítású rendszerek – egyébként már két évtizede várható – szétesésének mindössze egy epizódját jelentette, számukra elõre nem látható katasztrófa volt. De örvendezésre mégsincs okunk, mert ennek a politikai formának a felbomlása egyenlõtlen erõviszonyt szült, ami megnyitja az utat, egy irányában és eljárásaiban is szörnyûséges rendszer kialakulása elõtt.

Néhány éve részt vettem egy nyilvános gyûlésen, amelyen öreg munkások, dolgozó nõk, gyermekeik és fiatalokból álló kisebb csoportok, magasba tartott ököllel zendítettek rá a dalukra. Még lobogtak hát a zászlók, és még visszhangoztak a gyõzelmes harci jelszavak… Ezt látva felmértem, hogy ez az õszinte akarás, kockázatvállalás, tragédia és erõfeszítés lassan elvész abban az alagútban, amely a változás lehetõségének abszurd tagadása felé vezet. Szerettem volna ezt a megható jelenetet a régi harcos-ideálnak dedikált dallal kísérni, azoknak akikben még él a harcos büszkeség és nem törekszenek mindenáron a sikerre. Mindez egyfajta kettõsséget keltett bennem és ma, messzirõl visszatekintve azt kérdem magamtól: mi történt azzal a sok derék emberrel, akik közvetlen érdekeiket háttérbe szorítva, szolidárisan küzdöttek egy olyan világért, amelyet a világok legjobbikának hittek? Nem csak azokra gondolok, akik valamely – többé vagy kevésbé – intézményes politikai párthoz tartoztak, hanem mindazokra akik úgy döntöttek, hogy életüket az igazságosnak hitt ügy szolgálatába állítják. Nem értékelhetem õket csakis a hibáik szerint, és nem sorolhatom be õket egyszerûen egy politikai filozófia képviselõi közé. Ma ismét felszínre kell hozni az emberi értékeket és pozitív irányban feléleszteni az ideálokat.

Újra átgondolva a mostanáig leírtakat elnézést kérek azoktól, akik sosem vettek részt a fenti irányzatokban és tevékenységekben, és idegennek érzik ezeket a témákat. Mindettõl függetlenül tõlük is azt kérem, hogy tekintsék át mindazt, ami befolyásolja értékeiket és ideáljaikat érinti. Errõl szól a mai, kicsit kemény levelünk, amely megpróbálja szertefoszlatni a legyõzöttség érzését, ami úgy látszik, elhatalmasodott a harcos szellemen.

 

1. A legfontosabb téma: tudni, hogy valaki

akar-e élni és milyen körülmények között

 

Sok millió ember harcol ma a túlélésért, nem tudván, hogy holnap le tudják-e gyõzni az éhséget, a betegséget, és az elhagyatottságot. A szükség olyan mértéket ölt, hogy az e problémák leküzdésére tett bármely lépés csak tovább bonyolítja az életüket. Vajon mozdulatlanok maradnak a lassú öngyilkosságot választva? Vagy elkeseredett tettekkel próbálkoznak? Milyen jellegû cselekedetekre, kockázatra, vagy reményre képesek? Mit tesz az, aki anyagi, szociális, vagy egyszerûen személyes okokból szélsõséges helyzetbe kerül? A legfontosabb mindig az lesz, hogy tudja, akar-e élni, és ha igen, milyen körülmények között.

 

2. Az emberi szabadság mint minden értelem forrása

 

Azok is, akik nem kerülnek szélsõséges helyzetbe a jövõbeni életük modelljének kialakításakor, elõbb-utóbb megkédõjelezik jelenlegi feltételeiket. Még azok is életmodellt fognak választani, akik nem akarnak elgondolkozni helyzetükön. A választás szabadsága tehát attól kezdve valósul meg, hogy megkérdõjelezzük, hogy éljünk-e és elgondolkodunk a feltételekrõl, amelyekkel élni szeretnénk. A választás szabadságát nem befolyásolja, hogy harcolunk-e ezért a jövõért vagy sem. Csakis az emberi élet ezen ténye igazolhatja az értékek, a morál, a jog és a kötelességek létezését, és ugyanakkor ez teszi lehetõvé, hogy visszutasítunk minden olyan politikát, társadalmi intézményt és életformát, amelyet értelme és az embert szolgáló elõnyei igazolása nélkül vezetnek be. Bármely erkölcs, törvény vagy társadalmi szerkezet, amely az embernél állítólag magasabbrendû alapelvekbõl indul ki, veszélyezteti az embert, mert tagadja alapvetõ szabadságát.

 

3. A szándék, a cselekvés irányítója

 

Olyan körülmények közé születünk, melyeket nem mi választottunk. Nem mi választottuk a testünket, sem a természeti környezetünket, sem a társadalmat, sem a kort vagy a helyet, amibe szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre beleszülettünk. Azután bármikor szabadságunkban áll eldönteni, hogy öngyilkosok legyünk-e vagy tovább éljünk, és hogy elgondolkodjunk a körülményeken, amelyek közt élni szeretnénk. Fellázadhatunk a zsarnoksággal szemben és eközben gyõzhetünk vagy meghalhatunk; harcolhatunk egy ügyért, vagy támogathatjuk az elnyomást; elfogadhatunk egy életvitelt, vagy megpróbálhatjuk megváltoztatni. A választásban tévedhetünk is. Hihetjük azt, hogy ha elfogadjuk a fennálló társadalmat, bármilyen perverz is, és tökéletesen alkalmazkodunk hozzá, ez a legjobb életkörülményeket biztosítja számunkra. Feltételezhetjük azt is, hogy mindent megkérdõjelezve, nem téve különbséget a fontos és a másodlagos között, tágítjuk szabadságunk terét, holott befolyásunk a dolgok megváltoztatásában egyre csökken, ahogy egyre kevésbé vagyunk képesek alkalmazkodni. Végül elsõbbséget biztosíthatunk a cselekvésnek, növelve befolyásunkat egy olyan lehetséges irányba, amely értelmet ad létünknek. Minden esetben választanunk kell a körülmények és a szükségletek között, és ezt szándékunk szerint, élettervünknek megfelelõen tesszük. Természetesen egy ilyen kiszámíthatatlan úton a szándékaink is megváltozhatnak.

 

4. Mit kezdjünk az életünkkel?

 

Ezt a kérdést nem tehetjük fel elvontan, csakis azzal a helyzettel összefüggésben, amelyben élünk és azokra a körülményekre vonatkozóan, amelyek között élni akarunk. Egyelõre azonban egy bizonyos társadalomban élünk, más emberek között, és sorsunk egymáshoz van kötve. Ha úgy hisszük, hogy a jelenben minden rendben van, és elégedettek vagyunk azzal a személyes és társadalmi jövõvel, amire kilátásunk van, nincs más teendõnk, mint haladni elõre, talán kis változtatásokkal, de ugyanazon az úton. Ha viszont úgy látjuk, hogy erõszakos, igazságtalan, egyenlõtlen és a világ gyors változásaiból következõ, állandó válságok dúlta társadalomban élünk, nyomban elgondolkodunk a mély személyes és társadalmi változások szükségességén. A globális válság befolyásol és magával ragad bennünket, elveszítjük a stabil vonatkozási pontokat, és egyre nehezebb lesz a jövõ tervezése. A legsúlyosabb baj az, hogy nem tudunk aktivitást véghezvinni az egységes változtatásért, mert az általunk ismert, régi harci módszerek kudarcot vallottak, és mert a szociális háló szétszakadása meggátolja jelentõs tömegek megmozgatását. Velünk is az történik, ami mindenkivel, aki szenvedõ alanya a jelenlegi nehézségeknek és érzi a körülmények romlását. Senki sem tud és nem is akar bukásra ítélt tevékenységekben részt venni, ugyanakkor senki sem akarja így folytatni. A legrosszabb az, hogy tétlenségünkkel szabad utat engedünk a még nagyobb egyenlõtlenségeknek és igazságtalanságoknak. A megkülönböztetés és az elnyomás azon formái, amelyeket már túlhaladottnak hittünk, újult erõvel születnek meg. Ha az irányvesztés és a válság ilyen méreteket ölt, miért ne szolgálhatnának társadalmi vonatkozási pontként új szörnyûségek, amelyeknek képviselõi elõször világosan kifejtenék és késõbb megkövetelnék, amit mindenkinek, együtt és egyenként tennie kell? Ezek a primitív irányzatok ma nagyobb valószínûséggel bukkannak fel, mint bármikor, hiszen alapelveik könnyen terjeszthetõk és azokhoz is eljutnak, akik szélsõséges helyzetben vannak.

Sok ember, aki többé-kevésbé informált felismeri, hogy a helyzet az eddig leírtakhoz hasonlóan kritikus. Mégis egyre inkább úgy döntenek, hogy visszavonulnak a magánéletbe, tudomást sem véve mások nehézségeirõl és arról, ami társadalmi összefüggésben történik. Sokszor ünnepeljük a Rendszer elleni tiltakozásokat, de nagyon távol vagyunk attól, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a helyzetet. Tudjuk, hogy a jelenlegi demokrácia merõben formális és a gazdasági csoportok irányítása alatt áll, mégis tisztára mossuk lelkiismeretünket a többségi pártokra leadott, nevetséges szavazatainkkal, mert azzal zsarolnak bennünket, hogy vagy ezt a rendszert támogatjuk, vagy lehetõséget teremtünk a diktatúrák kialakulására. Eszünkbe sem jut, hogy a kis pártokra való szavazás és mások erre buzdítása a jövõben érdekes jelenségeket produkálhat, ugyanúgy, ahogy a megszokott kereteken kívül alakuló munkahelyi szervezetek támogatása is fontos összetartó tényezõvé válhat. Túlságosan korlátozottnak tartjuk és visszautasítjuk a kerületekhez, községekhez, városrészekhez, a közvetlen környezetünkhöz kötõdõ munkát, holott tudjuk, hogy onnan indul ki a szociális háló újjászövése a centralizált rendszer válságba jutásakor. Inkább a vezetés, a hírességek és a véleményformálók felszínes játékára figyelünk ahelyett, hogy a nép mélyrõl jövõ követeléseire hallgatnánk. Tiltakozunk a gazdasági csoportok által ellenõrzött tömegtájékoztatási eszközök tevékenysége ellen ahelyett, hogy megpróbálnánk befolyásolni a kisebb médiákat és kihasználnánk az összes lehetõséget a társadalmi kommunikációra. Ha továbbra is valamely haladó politikai szervezetben harcolunk, akkor olyan ellentmondásos követõkre vadászunk, akiknek jó a “média visszhangja”, és neves személyiségek, tehát többé-kevésbé elfogadhatók a rendszer tájékoztatási eszközei számára és akik a mi irányunkat képviselik. Mindez azért van így, mert legyõzöttnek hisszük magunkat és azt gonduljuk, nem marad más hátra, mint csendben rágódni a keserûségünkön. Ezt a vereséget nevezzük úgy, hogy a “magánéletünknek szenteljük magunkat”. Eközben a “magánéletünk” megtelik ellentmondásokkal és lassan elveszítjük az azon feltételekre vonatkozó választás értelmét és képességét is, amelyek között élni akarunk. Összefoglalava, még nem fogtuk fel egy nagy változtatási mozgalom lehetõségét, amely kiindulópontul szolgálna és összefogná a társadalom legpozitívabb elemeit, és persze a kiábrándultság is meggátol bennünket abban, hogy saját magunkat e folyamat fõszereplõinek tekintsük.

 

5. A közvetlen érdekek és a morális lelkiismeret

 

Meg kell választanunk a feltételeket, amelyek közt élni akarunk. Ha élettervünk ellen cselekszünk, nem menekülhetünk azon ellentmondás elõl, amely kiszolgáltat bennünket a véletlenek hosszú sorának. Ebbe az irányba haladva mi szabhat gátat az életünkben elszabaduló eseményeknek? Csak rövidtávú érdekeink. Számos olyan szélsõséges helyzet képzelhetõ el, amelyekbõl úgy próbálunk meg kikerülni, hogy közben feláldozunk minden értéket és értelmet, mert elsõdleges fontosságot tulajdonítunk az azonnali elõnynek. A nehézségek elkerülésére nem kötelezzük el magunkat semmilyen irányban, ami valamely szélsõséges helyzetbe hozna bennünket, de így is megtörténik, hogy maguk az események juttatnak bennünket olyan helyzetbe, amit nem mi választottunk. Nem kell hozzá túl nagy ész, hogy megértsük mi történne a hozzánk legközelebb állókkal, ha ugyanezen az állásponton lennének. Miért ne fordulhatnának õk is ellenünk, ha ugyanez a közvetlen elõnyszerzés hajtja õket is? Miért ne haladhatna egy egész társadalom ugyanezen az úton? Korlátlanná válna az önkényesség és a jogtalan hatalom gyõzedelmeskedne, amely nyílt erõszakot alkalmazna, amint ellenállásba ütközne vagy ha nem is, elég az, ha tarthatatlan értékekrõl gyõz meg bennünket, melyekhez igazolásképpen csatlakoznunk kellene, pedig a szívünk mélyén értelmetlennek éreznénk az életet. Ez esetben az embertelenség uralkodna el a Földön.

Élettervet választani a kívülrõl ránkkényszerített körülmények között korántsem puszta állati reflex. Éppen ellenkezõleg, az ember alapvetõ jellemzõje. Ha megszüntetjük ezt a meghatározóját, megállítjuk a történetét, és minden lépésben számíthatunk a pusztítás elõrehaladására. Ha megtagadjuk az életterv és a társadalmi ideál megválasztásának jogát, a jognak, az értékeknek és az értelemnek csupán a karikatúráival rendelkezhetünk. Ebben a helyzetben mit tehetünk a növekvõ neurózis és zavargás ellen, amit magunk körül tapasztalhatunk? Mindenki maga dönti el, mit kezd az életével, de mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy cselekedetei nemcsak önmagára hatnak, hanem kisebb-nagyobb mértékig másokra is. Az értelmes és egységben végzett, vagy az ellentmondásos és a közvetlen szükségletekbõl fakadó tevékenységek elkerülhetetlenek minden olyan helyzetben, amely az élet fejlõdésének irányát nagymértékben érinti.

 

6. A célok feláldozása a pillanatnyi

sikerekért – néhány általános hiba

 

Minden együttes tevékenységben elkötelezett embernek, aki társaival együtt értelmes társadalmi célok elérésére törekszik, tisztán kell látnia azokat a hibákat, melyek a múltban a legnemesebb célokat is meghiúsították. A nevetséges machiavellizmus, az együttesen meghirdetett célok fölébe helyezett egyénieskedés, és mindenfajta önkényeskedés tölti meg a történelemkönyvek lapjait és személyes emlékezetünket.

Milyen jogon használnak fel egy doktrinát, egy cselekvési koncepciót, vagy emberi szervezõdést, ha eltorzítják az általuk hirdetett értékrendet? Milyen jogon tûzünk ki mások elé célokat és jövõt, ha azután elsõdleges értékként a feltételezett sikert vagy a pillanatnyi szükségleteket helyezünk az értékrend csúcsára? Miben különbözik ez a attól a pragmatizmustól, amit elutasítunk? Hol lenne itt a belsõ egység aközött amit gondolunk, érzünk és teszünk? Minden idõk “instrumentalistájának” kedvelt fogása az az erkölcsi csalás, hogy másoknak lelkesítõ jövõképet vázolnak fel, megtartva maguknak az azonnali sikert. Ha feláldozzuk a másokkal együttesen kidolgozott szándékokat, megnyílik a kapu mindenfajta árulás elõtt, azokkal szövetkezve, akik ellen állítólag harcolunk. A becstelenséget ilyenkor egyfajta feltételezett “szükségszerûséggel” igazolják, amelyrõl az eredeti tervben mélyen hallgattak. Tisztázzuk, hogy nem a feltételek és taktikák változásáról van szó, amelyeknek a mozgósító célhoz fûzõdõ viszonyát minden résztvevõ érti. Itt nem is azokra az értékelési hibákra gondolunk, amelyeket a konkrét megvalósítás során elkövethetünk.

A szándékokat eltorzító erkölcstelenségrõl beszélünk, amire feltétlenül ügylenünk kell. Fontos, hogy figyeljünk saját magunkra és jóelõre tegyük világossá mások számára, hogy ha megszegik az ígéreteiket, ezzel nekünk is szabad kezet adnak.

Az emberek kihasználására természetesen más fortélyok is vannak, amelyekrõl nem adhatunk teljes felsorolást. Nem is az a cél, hogy “erkölcscsõszökké” váljunk, mert jól tudjuk, hogy emögött a magatartás mögött az elnyomás tudata lappang, amely szabotálni igyekszik minden olyan tevékenységet, ami kívül esik az ellenõrzésén, kölcsönös bizalmatlansággal bénítva meg a harcostársakat. Amikor állítólagos értékeket csempésznek be a másik oldalról, hogy elítéljék a cselekedeteinket, jó ha eszünkbe jut, hogy ez igencsak kétségbevonható erkölcs, ami nem egyezik a miénkkel… hogyan is lehetnének ezek közöttünk?

Végül fontos még felhívni a figyelmet a csalárd fokozatosságra, amelyet a felvázolt célokkal ellentétes helyzetek elõidézésére szoktak felhasználni. Ezt vallják azok, akik nem azért csatlakoztak hozzánk, amit mondanak. Gondolkodásuk kezdettõl fogva görbe úton halad és csak az alkalmas pillanatot várja a nyílt megnyilvánulásra. Idõközben pedig olyan nyílt vagy burkolt jeleket használnak, amelyek igencsak kétértelmûek. Ez a módszer majdnem mindig megegyezik azokéval, akik a harcos szervezet nevében kompromittálnak jóhiszemû embereket, másra hárítva saját zagyvaságaik felelõsségét.

Nem a minden emberi szervezetben fellelhetõ, jól ismert “belsõ problémákat” akarom hangsúlyozni, de érdemesnek tartottam megemlíteni a közvetlen, azonnali megoldások gyökerét, amelyel mozgósító jövõképet mutatnak az embereknek, megtartva maguknak az azonnali siker képét.

 

7. A másodlagos birodalma

 

A jelenlegi helyzet egyik jellemzõje, hogy mindenféle-fajta vádlók, ügyészi hangnemben magyarázatot követelnek, természetesnek véve, hogy bizonyítanunk kell elõttük az ártatlanságunkat. Mindebben az az érdekes, hogy taktikájukat arra alapozák, hogy a másodlagost elõtérbe helyezzék és következetesen szõnyeg alá söpörjék az elsõdleges kérdést. Ez a magatartás a vállalati demokrácia mûködésére emlékeztet. Az alkalmazottak arról vitatkoznak, hogy az irodákban az íróasztaloknak közel vagy távol kell lenniük az ablaktól; hogy tarkítsák-e az irodát virágokkal, kellemes színekkel, ami önmagában még nem baj. Késõbb szavaznak is, és a többség akarata dönt a bútorok és a díszítõelemek sorsáról, ami szintén nem baj. De abban a pillanatban, ahogy a vállalat vezetését és tevékenységét kellene megvitatni és megszavazni, félelmetes csend keletkezik… a demokrácia azonnal megdermed, mert a valóságban a másodlagosság világában élünk. Ugyanez történik a rendszer ügyészeivel is. Egy újságíró gondol egyet, ebbe a pozícióba képzeli magát és máris meggyanúsítja az ízlésünket bizonyos ételekkel kapcsolatban, magyarázatra és vitára kötelez bennünket a sporttal, az asztrológiával vagy a katekizmussal kapcsolatos álláspontunkról. Ilyenkor mindig számíthatunk valami otromba vádra, amire választ várnak, és nem hiányoznak a kétértelmû szavak, csúsztatások, kiragadások és az egymásnak ellentmondó, manipulált képek sem. Szem elõtt kell tartanunk, hogy a velünk szembenállóknak is joguk van ahhoz, hogy megmagyarázzuk nekik, miért nem ítélkezhetnek felettünk, és mi miért ítélkezünk felettük jogosan. Tudnunk kell, hogy nekik is védeniük kell az álláspontjukat a mi ellenvetéseinkkel szemben. Ez természetesen csak bizonyos körülmények közt lehetséges és a vitapartnerek személyes képességeinek is függvénye, de az semmiképpen sem helyes, hogy azok akik teljes joggal kezdeményezhetnek, fejet hajtsanak ekkora légbõl kapott feltételezések elõtt. Azt is szánalmas látni, amint bizonyos vezetõk a képernyõn szellemeskednek, vagy medveként táncolva engedelmeskednek a mûsorvezetõnõnek, és mindenféle megszégyenítést elviselnek, csakhogy premier plánban szerepelhessenek.

E kitûnõ példákat folytatva, nagyon sok jóindulatú ember nem érti, hogyan torzulhatott el vagy változhatott meg ennyire az üzenetük, mire bizonyos tájékoztatási eszközökön keresztül elér a nagyközönséghez. A fentiek a másodlagosság világának azokat az aspektusait emelik ki, amelyek a fontos témák kiszorítását célozzák, felvilágosítás helyett félretájékoztatva a tömegeket. Érdekes módon sok haladó szellemû ember beleesik ebbe a csapdába, nem igazán értve, hogy a látszólagos nyilvánosság miért hoz a kívánattal ellentétes eredményt. Végül nem hagyhatjuk az ellenfél kezében azokat az álláspontokat, amelyeket mi képviselünk. Bárki egyszerû frivolitássá alacsonyíthatja az álláspontunkat ha például kijelenti, hogy õ is “humanista”, mert õt is az ember foglalkoztatja, “erõszak-ellenes”, mert ellenzi a háborút, a megkülönböztetés ellen foglal állást, mert van egy feketebõrû vagy egy kommunista barátja, természetvédõ, mert szerinte védeni kell a fókákat és a parkokat. De ha sarokba szorítjuk, ezek egyikérõl sem tud bizonyságot tenni és nyomban megmutatja igazi, antihumanista, erõszakos, megkülönböztetõ és fosztogató arcát.

A másodlagosság világának egyes megnyilvánulásainak fenti bemutatása nem tartalmaz semmi újat, de néha érdemes figyelmeztetni óvatlan társainkat, akik gondolataik továbbadása közben, nem veszik észre, milyen furcsa helyzetbe kényszerítik õket.

Remélem nem érintette kényelmetlenül önöket, hogy ez a levél nem az önök problémáiról és érdekeirõl szólt. Bízom benne, hogy a következõkben szórakoztatóbb témákkal folytathatjuk.

 

Fogadják szívélyes üdvözletemet:  Silo

Reklámok