Nyolcadik levél

Nyolcadik levél barátaimnak

 

1993. augusztus 10.

 

Kedves barátaim!

 

Ahogy azt legutóbbi levelemben jeleztem, most a hadsereg témájával kívánok foglalkozni. Írásom természetesen fõleg a fegyveres erõk, a politikai hatalom és a társadalom közötti viszonyt igyekszik feltárni. Ehhez azt a három hónappal ezelõtt Moszkvában vitára bocsátott iratot szeretném alapul venni, amelynek címe: A humanista álláspont szükségessége a mai fegyveres erõk soraiban (Nemzetközi Konferencia a Katonai Tevékenységek Humanizálásáról és a Fegyveres Erõk Reformjáról; védnök a FÁK Honvédelmi Minisztériuma; Moszkva, 1993. május 24-28.). Az eredeti mûben kifejtettektõl csak akkor térek el, amikor a forradalmi folyamatban elfoglalt katonai álláspontot tárgyalom, amellyel most kiegészítem a korábban felvázolt gondolatokat.

 

1. A fegyveres erõk szerepének szükségszerû újrameghatározása

 

Napjainkban a fegyveres erõk új szerepük meghatározására törekszenek. Ez a helyzet a 80-as évek végén, a Szovjetunió által elindított, fokozatos leszerelési kezdeményezéseket követõen alakult ki. A nagyhatalmak közötti feszültség csökkenése fordulatot hozott a kulcsfontosságú országok védelmi koncepciójában. Mindazonáltal a katonai-politikai tömbök (kiváltképpen a Varsói Szerzõdés) egyfajta együttmûködési kapcsolatrendszerrel történõ fokozatos felváltása olyan centrifugális erõket hozott mûködésbe, amelyek újabb konfliktusokat szítanak a Föld különbözõ részein. Igaz, hogy a helyi konfliktusok a hidegháború idején is gyakoriak és sokszor hosszantartóak voltak, ám a mostaniak megváltozott jellege azzal fenyeget, hogy kiterjedhetnek az egész Balkánra, a muzulmán világra, valamint Ázsia és Afrika több területére is.

A határviták, amelyek régebben a szomszédos országok fegyveres erõinek legfõbb gondját jelentették, mára – némely ország belsõ feldarabolódása miatt – szintén új irányba haladtak. A gazdasági, etnikai és nyelvi különbségek az eddig megváltoztathatatlannak tartott határok módosítására ösztönöznek, és ugyanakkor óriási a népvándorlás. Olyan embercsoportok mozgásáról van szó, amelyek a reménytelen helyzetbõl menekülnek, illetve akiket más emberi csoportok bizonyos területekrõl kiûznek vagy erõszakkal odakötnek. Ezek és más jelenségek mélyreható változásokról tesznek tanúbizonyságot, különösen az állam szervezetében és koncepciójában. Egyfelõl egy gazdasági és politikai regionalizálódást figyelhetünk meg, másfelõl pedig szemtanúi lehetünk a regionalizáció felé haladó országok növekvõ belsõ ellentéteinek. Mintha a kétszáz éve kialakult nemzetállam már nem bírná elviselni a multinacionális erõk felülrõl, és a szeparatista erõk alulról rámért csapásait. Az állam, amely egyre inkább függ a regionális gazdaságtól, amelyhez egyre inkább kötõdik, és egyre jobban belebonyolódik a más régiókkal szemben vívott kereskedelmi háborúba, sohasem tapasztalt válságba kerül a helyzet ellenõrzése terén. Legerõsebb ütõkártyái megváltoztak, helyüket a tõkemozgás és a pénzeszközök áramlása foglalta el, polgári és kereskedelmi törvénykönyvei pedig elavultak. Ma még a büntetõjogi eljárás sem a régi, hiszen egy-egy ország hatóságai idegen állampolgárokat tartóztathatnak le, hogy külföldön, idegen törvények alapján, külföldi bírák által ítéljék el õket. Íly módon a nemzeti szuverenitás régi fogalma érezhetõen eltünõben van. Az állam egész jogi-politikai apparátusa – beleértve intézményeit, és azok közvetlen vagy közvetett szolgálatában álló személyzetét is – megszenvedi ennek az általános válságnak a hatását. Ebben a helyzetben vannak a fegyveres erõk is, akiknek valaha az volt a szerepük, hogy fenntartsák a szuverenitást és az általános biztonságot. Amint magánkézbe kerül az oktatás, az egészségügy, a tömegtájékoztatás, a természeti erõforrások, sõt még a közbiztonság fontos területei is; amint privatizálják a javakat és a szolgáltatásokat, a hagyományos állam jelentõsége csökken. Mindebbõl arra következtethetünk, hogy ha egy ország közigazgatása és erõforrásai kikerülnek az állam ellenõrzése alól, az igazságszolgáltatással is ugyanez történik, a fegyveres erõkre pedig a hazai vagy a multinacionális gazdasági érdekeket védõ, privát rendõrség szerepe vár. Az utóbbi idõben több országban felerõsödtek a fenti tendenciák.

2. Az enyhülés idõszakában fennmaradó agresszív tényezõk

 

Még nem szûnt meg azon hatalmak agresszivitása, amelyek annak idején befejezettnek nyilvánították a hidegháborút. Napjainkban is elõfordul légi és tengeri felségterületek megsértése, távoli területek gondatlan megközelítése, beavatkozás és támaszpontok kiépítése, katonai paktumok megkötése, hadviselés és idegen területek elfoglalása, a hajózási útvonalak vagy természeti erõforrások kisajátítása útján. A koreai, vietnami, laoszi és kambodzsai háború, a szuezi, berlini és kubai válság, valamint a grenadai, tripoli és panamai betörés példája megmutatta a világnak a védtelen országok ellen számtalanszor alkalmazott háborús lépések aránytalanságát, amelyeket a leszerelésrõl beszélve sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezek az események különösen sokat nyomnak a latban, mert olyan esetekben, mint például az Öböl-háború, nagy jelentõségû országok közelében zajlanak, amelyek az efféle manõvereket a biztonságukat fenyegetõ lépésnek vélhetik. Az ilyen túlkapások káros mellékhatásaként megerõsödik azon társadalmi erõk belsõ frontja, amelyek alkalmatlannak találják a kormányt az említett események megfékezésére. Mindez pedig végeredményben veszélyeztetheti a napjainkban létfontosságú nemzetközi békét.

 

3. Belsõ biztonság és katonai újjászervezés

 

Amikor belsõ biztonságról beszélünk, meg kell említenünk két problémát, melyeket napjaink eseményei vetítenek elõre: az egyik a társadalmi robbanás, a másik a terrorizmus.

A munkanélküliség és a recesszió növekedése nyomán, a fejlett ipari országok olyan megrázkódtatásokat és zavargásokat élhetnek át, amelyek bizonyos mértékben a visszájára fordítják az elmúlt évtizedekben kirajzolódott képet, amely szerint a konfliktus csak a zökkenõmentesen fejlõdõ központ perifériájára jellemzõ. Az elmúlt évben Los Angelesben történtekhez hasonló események átterjedhetnek egy város, sõt egy ország határain túlra is. Végül pedig, a terrorizmus jelensége is nagy veszélyt jelent, hiszen a viszonylag szakképzett egyének és csoportok kezében rengeteg fegyver halmozódott fel. És eljöhet az idõ, amikor a terrorizmus már atombombával, nagyerejû molekuláris robbanóanyagokkal, vagy könnyen és olcsón elõállítható bakteriológiai és vegyi fegyverekkel fenyeget.

A mai bizonytalan világban tehát a fegyveres erõknek sok gondjuk van. Ráadásul a stratégiai és politikai problémákon túl ott vannak a belsõ gondok is, az újjászervezés, jelentõs csapatkontingesek leszerelése, a toborzás és a kiképzés, a haditechnika korszerûsítése, és legfõképpen a pénzeszközök problémája. Meg kell értenünk a fenti problémák fontosságát, de azt is hozzá kell tennünk, hogy egyiket sem lehet tökéletesen megoldani anélkül, hogy tisztáznánk, mi is a hadsereg legfontosabb feladata. Végeredményben a politikai hatalom szabja meg a fegyveres erõk orientációját, és ezek mûködése követi a hatalom iránymutatását.

 

4. A szuverenitás és a biztonság fogalmának felülvizsgálata

 

Hagyományos értelemben a fegyveres erõknek az a feladatuk, hogy védjék az ország biztonságát és szuverenitását, és ennek érdekében, az alkotmányos hatalom utasítására erõszakot is alkalmazhatnak. Íly módon az államot megilletõ erõszakmonopólium a katonai testületek birtokába kerül. Itt azonban máris felmerül egy vitás kérdés: mit értünk “szuverenitás” és “biztonság” alatt? Ha e kettõ – vagy divatosabban fogalmazva egy ország “haladása” – területén kívüli erõforrásokat igényel, ha ehhez az áruszállítás védelméhez elengedhetetlen hajózási útvonalakra, ugyanezen célt szolgáló, stratégiai támaszpontokra és idegen területek elfoglalására van szükség, máris a gyarmatosítás vagy a neokolonializmus elméleténél és gyakorlatánál találjuk magunkat. A gyarmatosítás korában a hadsereg feladata abból állt, hogy utat nyisson elõször az adott korszak királyi érdekeinek, majd a magántársaságoknak, amelyek megfelelõ juttatás fejében különleges koncessziókat szereztek a politikai hatalomtól. E törvénytelen gyakorlatot az elfoglalt területek lakóinak feltételezett barbárságával igazolták, mondván, hogy úgyis képtelenek a megfelelõ közigazgatás kiépítésére. Az e korszakra jellemzõ ideológia pedig a “civilizáció legfõbb terjesztõjének” kiáltotta ki a gyarmatosítást.

A napóleoni hódítás korában a politikai hatalmat is gyakorló hadsereg szerepe az volt, hogy kiterjessze a birodalom határait, azzal a felkiáltással, hogy a háború eszközével felszabadítja a népeket a zsarnokság alól, és olyan közigazgatási és jogrendet vezet be, amely szentesíti a szabadság, az egyenlõség és a testvériség elvét. Ideológiája azzal a “szükségszerûséggel” igazolta a birodalmi terjeszkedést, miszerint az egyenlõtlenségen alapuló, és a forradalom elfojtására szövetkezõ, törvénytelen monarchiákat a demokratikus forradalom által létrehozott hatalomnak kell felváltania.

Az utóbbi idõben, Clausewitz tanításait követve úgy értelmezték a háborút, mint a politika egyenes folytatását, és e politika kialakítóját, az államot pedig, egy földrajzi határok közé szorított társadalom kormányzati gépezetének tekintették. Ebbõl alakultak ki azok a definíciók, amelyeket olyannyira kedvelnek a geopolitikusok, és amelyek szerint a határok az “állam bõrét” alkotják. Ezen anatómiai elmélet szerint a “bõr”, az adott országok vitalitásának megfelelõen vagy összehúzódik vagy kitágul, tehát tágulnia kell, ha egy közösség fejlõdése, demográfiai vagy gazdasági okokból “életteret” követel magának. Ebbõl a nézõpontból a hadseregnek az a feladata, hogy megszerezze a politika által megkövetelt területeket, hiszen a haza biztonsága és szuverenitása elõbbrevaló más, szomszédos országok érdekeinél. Itt az uralkodó ideológia, a közösségek egyéni sajátosságaiból fakadó szükségletek különbözõségét, az egyenlõtleséget hirdeti. A legéletképesebb egyed fennmaradásáért folytatott harc e zoológiai víziója, a politikai és katonai gyakorlatba jogtalanul átültetett darwinizmus elméletére emlékeztet.

 

5. A fennáló hatalom törvényessége és korlátai

 

Mostanában sokszor hallani azt a három felfogást, amit annak példájára hoztunk fel, hogyan illeszkedik a hadsereg a politikai hatalomhoz, és hogy esetenként ki, mit ért biztonság és szuverenitás alatt. Ha a hadseregnek az a feladata, hogy a biztonság és a szuverenitás tekintetében az államot szolgálja, és e két tényezõ fogalma kormányról-kormányra változik, a fegyveres erõknek alkalmazkodniuk kell ehhez. Vannak-e ennek korlátai, vagy van-e ez alól kivétel? Két kivétel nyilvánvalóan létezik: 1. Amikor a politikai hatalom törvénytelenül alakul ki, és a polgári eszközök már nem elegendõek e visszás helyzet megváltoztatására. 2. Amikor a politikai hatalom ugyan törvényesen alakul ki, de gyakorlása során törvénytelenné válik és a polgári eszközök már nem elegendõek e visszás helyzet megváltoztatására. A fegyveres erõknek mindkét esetben kötelességük viszaállítani a megszakított törvényességet, folytatva azokat a polgári akciókat, amelyek önmagukban nem vezettek eredményre. Ilyen esetekben a hadsereg a törvényességnek, és nem a fennálló hatalomnak az eszköze. Nem arról van tehát szó, hogy egy hadseregre hagyatkozó államot hozzunk létre, hanem arról, hogy leleplezzük a törvénysértést, amelyet a bûnös eredetû vagy bûnössé vált hatalom követett el. És itt fel kell tennünk a következõ kérdést: honnan származik a törvényesség, és melyek a jellemzõi? Válaszunk az, hogy a törvényesség a néptõl származik, amely meghatározott egy bizonyos államformát, és megszabta az alapvetõ törvényeket, amelyeknek az állampolgárok kötelesek alávetni magukat. Abban a különleges esetben, amikor a nép úgy dönt, hogy megváltoztatja az államformát és a törvényeket, ezt meg is teheti, mert a nép döntése ellenében semmiféle államszervezet vagy jogrend nem létezhet. Ez a gondolat továbbvisz bennünket a forradalom jelensége felé, amelyrõl késõbb szólunk.

 

6. Katonai felelõsség a politikai hatalommal szemben

 

Hangsúlyoznunk kell, hogy a fegyveres testületeknek olyan állampolgárokból kell állniuk, akik felelõsséggel teljesítik a fennálló hatalom törvényességéért vállalt kötelezettségeiket. Ha a fenálló hatalom olyan demokrácia alapján mûködik, amelyben tiszteletben tartják a népképviselõk választásával és újraválasztásával kapcsolatos többségi akaratot, a törvényes elõírásoknak megfelelõen tisztelik a kisebbségeket, és tiszteletben tartják a hatalmi ágak elkülönülését és függetlenségét, akkor nem a fegyveres erõk feladata, hogy mérlegelje a kormány sikereit vagy ballépéseit. Ugyanígy, ha törvénytelen rezsim kerül hatalomra, ezt a rendszert a fegyveres erõk nem tarthatják fenn mechanikusan, a “kötelezõ engedelmesség” szellemében. A fegyveres erõk még nemzetközi konfliktus esetén sem követhetnek el népirtást, a rendellenes helyzetben felbõszült hatalom utasítására. Mert ha az emberi jogok nem állnak bármely más jog felett, értelmetlenné válik a társadalmi szervezet és az állam léte. Senki sem hivatkozhat a “kötelezõ engedelmességre” ha gyilkosságról, kínzásról vagy az ember megalázásáról van szó. A II. világháborút követõ perekbõl megtanulhattuk, hogy a felfegyverzett ember emberként is felelõsséggel tartozik, még a háborús konfliktus szélsõséges helyzetében is.

Itt azonban felmerül a kérdés: de hát a hadsereg nem olyan intézmény, amelyet kiképzése, fegyelme és felszerelése a rombolás legfõbb eszközévé tesz? Válaszunk az, hogy ez bizony már régóta így van. Az erõszak minden formájával szemben érzett ellenszenvünktõl függetlenül, semmi esetre sem tûzhetjük ki célul a hadseregek egyoldalú feloszlatását vagy leszerelését, mert ezzel olyan ûr keletkezne, amelyet más, agresszív erõk töltenének be, ahogy azt korábban a védtelen országok elleni támadás példáján már említettük. A fegyveres erõknek éppen az a fontos küldetésük, hogy az arányos és fokozatos leszerelés elméletének és gyakorlatának zavarása nélkül, sõt más országbeli bajtársaikat is ebbe az irányba ösztönözve nyilvánvalóvá tegyék, hogy a mai világban a katonai tevékenységnek az a feladata, hogy megakadályozza a nem a nép által választott, törvénytelen kormányok okozta katasztrófákat és szolgaságot. Így hát a legnagyobb szolgálat, amelyet a fegyveres erõk hazájuk és az egész emberiség érdekében tehetnek az, hogy elkerüljék a háborúkat. Ezt az utópikusnak tûnõ elképzelést alátámasztják korunk eseményei, amelyek bizonyítják, milyen kevéssé eredményes és milyen veszélyes az egész világra nézve a globális vagy az egyoldalú háborús hatalom megnövekedése.

Szeretnék visszatérni a katonai felelõsség kérdésére egy fordított példa kapcsán. A hidegháború korszakában, nyugaton egy kétszínû üzenetet ismételgettek: egyfelõl azt, hogy a NATO és más tömbök azért alakultak meg, hogy megvédelmezzék a szovjet, és alkalmasint a kínai kommunizmus által fenyegetett életstílust. Másfelõl távoli területeken katonai akciókba fogtak, hogy megvédjék a nagyhatalmak “érdekeit”. Latin-Amerikában a térség hadseregei által végrehajtott puccs elõnyösebb volt, mint a fenyegetõ belsõ felforgatás. Az ottani fegyveres erõk nem engedelmeskedtek többé a politikai hatalomnak, és fellázadtak mindennemû jog és alkotmány ellen. Gyakorlatilag egy egész kontinens militarizálódott, a “nemzetbiztonság doktrínájának” felhívására. Az így létrejött diktatúrák nyomában járó halált és elmaradást sajátos módon a “kötelezõ engedelmesség” elvébõl fakadó, parancsteljesítési kötelezettséggel igazolták. Kijelentették, hogy a katonai fegyelem elõírásai szerint, mindig a közvetlen felettes parancsát kell végrehajtani. Ez az álláspont, amely a nácizmus népirtásának igazolására emlékeztet, olyan téma, amit a katonai fegyelem határainak megvitatásánál feltétlenül szem elõtt kell tartani. Ahogy már korábban is említettük mi azt valljuk, hogy ha a hadsereg szakít a politikai hatalomtól való függõséggel, szervezetlen erõvé, törvényen kívüli, fegyveres bandává válik. Ez nyilvánvaló, de van ezalól egy kivétel is: a törvénytelenül létrehozott vagy törvénytelenné vált politikai hatalom elleni katonai felkelés. A fegyveres erõk nem tartozhatnak “kötelezõ engedelmességgel” a törvénytelen hatalomnak, mert akkor õk maguk lennének a törvénytelenség fenntartói, ahogy más körülmények között puccsot sem szervezhetnek, kibújva a nép akaratának teljesítése alól. A fentiek a belsõ rendre vonatkoznak, ami pedig a nemzetközi háborús helyzeteket illeti, a hadsereg nem támadhat az ellenséges országok polgári lakosságára.

 

7. Katonai átszervezés

 

A polgári lakosság besorozásával kapcsolatban az a véleményünk, hogy a kötelezõ katonai szolgálatot fel kell váltani az önkéntes szolgálattal, mert ez a rendszer kedvezõbb a hivatásos katonaság kiképzése szempontjából. Ám a csapatok létszámának effajta korlátozása jelentõsen csökkentené a közkatonai és a tiszti személyzet létszámát is. Az is nyilvánvaló, hogy a megfelelõ átszervezés nem mehet végbe anélkül, hogy figyelmet ne szentelnénk a számos hadsereget érintõ, és mind a mai napig túldimenzionált személyes, családi és szociális problémáknak. Az áthelyezett katonák munkahelyi, lakóhelyi és társadalmi beilleszkedése akkor kiegyensúlyozott, ha az áthelyezéshez szükséges idõ alatt rugalmas kapcsolat tartható fenn a hadsereggel. A világ különbözõ részein folyó átszervezésnél mindenekelõtt az adott ország modelljét kell szem elõtt tartani. Egy egységes nemzet sajátosságai nyilvánvalóan eltérnek egy szövetségi államétól vagy egy regionális közösségbe tömörülõ országcsoportétól. Véleményünk szerint – amelyek leginkább a föderatív, regionális konföderációra nyitott rendszert részesíti elõnyben – a tökéletes átszervezéshez szilárd és kitartó elkötelezettség kell, amely lehetõvé teszi a végrehajtás folyamatosságát. Ha a csoportok szándéka nem találkozik, az átszervezés nem jöhet létre, mert a részek pénzügyi hozzájárulása a mindenkori politikai ingadozás függvénye. Ebben az esetben a szövetségi csapatok csak formálisan léteznének, és a katonai kontingens csupán a szövetségi tagok haderejének elméleti összeadása lenne. Mindez felveti az egyesített fõparancsnokság nehezen megoldható problematikáját is. Végül a politikai irányzatnak kellene meghatároznia az irányelveket, és ebben az esetben a különálló fegyveres erõknek nagyon precíz és összehangolt vezetésre lenne szükségük.

Az átszervezés egyik fontos problémája a biztonsági testületek kérdése. A biztonsági testületek – amennyiben nem fegyveres szervezetek – a belsõ rend és az állampolgárok védelme érdekében fejtik ki tevékenységüket, bár rendszerint bevonják õket az eredeti funkciójuktól igen távol esõ ellenõrzõ mûveletekbe is. Sok országban, a Honvédelmi vagy Hadügyminisztérium helyett közvetlenül olyan politikai tárcák alá rendelik õket, mint például a Belügyminisztérium. Ha az állampolgárok szolgálatába állított rendõrség az ország lakosságát nem sértõ jogrendet hivatott védelmezni, az igazságszolgáltatás alá rendelt, másodlagos szerepet tölt be. A rendõrség azonban – állami testület lévén – gyakran olyan mûveleteket is hajt végre, amelyek a lakosság szemében katonai erõként tünteti fel õket. E félreérthetõség veszélye miatt a fegyveres erõknek érdekében áll, hogy a különbséget mindenki számára világossá tegye. Ugyanez a helyzet azokkal az állami szervekkel, amelyek titkos vagy hírszerzõ testületeket irányítanak, amelyeknek semmi közük nincs a katonai szervezethez. A hadsereg hatékony munkájához megfelelõ tájékoztatási rendszerre van szükség, amely azonban semmiképpen sem hasonlíthat az állampolgárok ellenõrzését és megfigyelését szolgáló mechanizmusokhoz, mert a hadsereg feladata a nemzet biztonságának védelme, és nem az aktuális kormány ideológiájának jóváhagyása vagy elítélése.

 

8. A katonaság szerepe a forradalmi folyamatban

 

Feltételezhetõleg a demokráciában a hatalom a népszuverenitásból indul ki. Mind az állam, mind pedig az attól függõ szervezetek kialakulása ugyanebbõl a forrásból ered. Íly módon a katonaság azt a feladatot kapja az államtól, hogy védje meg a népszuverenitást, és nyújtson biztonságot az ország lakosságának. Természetesen elõfordulhatnak olyan eltorzult esetek, amelyekben a hadsereg vagy annak egy osztaga – ahogy azt az imént láthattuk – illegálisan magához ragadja a hatalmat. De ahogy már ezt is említettük, olyan különleges eset is elõállhat, amikor a nép dönt úgy, hogy megváltoztatja a fennálló államot és a törvényeket, vagyis a fennálló rendszert. Ezt egyedül a nép teheti meg, mivel nem létezhet olyan államszervezet és olyan jogrend, amely a nép döntését megfellebbezheti. Kétségtelen, hogy számos ország alkotmánya ki is tér arra az eshetõségre, hogy a népakarat esetleg módosítani kívánja azt. Íly módon forradalmi változás következhet be, amelyben a formális demokrácia tényleges demokráciává alakul át. Ha azonban akadályokat gördítenek ezen lehetõség elé, akkor ezzel minden törvényesség alapját tagadják meg. Ilyen körülmények között, miután a polgári eszközök elégtelennek bizonyultak, a hadsereg kötelessége, hogy érvényt szerezzen ennek a változtatásra törekvõ akaratnak, megbuktatva a törvényellenesen irányító csoport uralmát. Így a katonai beavatkozás forradalmi helyzetet teremt, amelyben a nép új típusú társadalmi szervezetet, új jogrendet alakít ki. Nem szükséges hangsúlyoznom, milyen nagy a különbség az olyan katonai beavatkozás közt, amelynek az a célja, hogy visszaadja a népnek elrabolt szuverenitását, és az egyszerû katonai puccs között, amely lerombolja a népképviseletek által létrehozott törvényességet. E gondolatot folytatva, a törvényesség megköveteli, hogy tiszteletben tartsák a nép akaratát még akkor is, ha az forradalmi változást követel. Miért ne fejezhetné ki a többség a szerkezetváltásra vontakozó kívánságait, és miért ne lehetene meg a kisebbségnek a lehetõsége arra, hogy politikai eszközökkel vigye sikerre a társadalom forradalmi átalakítását? A forradalmi változásra törekvõ akarat elnyomással és erõszakkal történõ megtagadása komolyan kétségbe vonja a jelenlegi formális demokráciák törvényességét.

Bizonyára észrevették, hogy nem érintettük sem a stratégiával, sem a katonai doktrínával, sem pedig a haditechnikával és a hadseregszervezettel kapcsolatos kérdéseket. Nem is tehettünk másképp. Mi a humanisták álláspontját fogalmaztuk meg a fegyveres erõknek a politikai hatalomhoz és a társadalomhoz fûzõdõ viszonyáról. A fegyveresekre vár annak elméleti és gyakorlati kidolgozása, hogy hogyan alkalmazzák sémáikat a mai, különleges világhelyzet követelményei szerint. A társadalom véleménye és a fegyveres erõk õszinte érdeklõdése ez iránt – még ha nem is szakvéleményrõl van szó – kiemelkedõ fontosságú. Ugyanígy, a különbözõ országok katonái közti élõ kapcsolat és az õszinte véleménycsere az állampolgárokkal fontos lépés a szempontok sokféleségének elismerésében. A hadseregek egymástól való elszigetelõdése és elhatárolódása a nép követeléseitõl egy olyan kor jellemzõi voltak, amelyben az emberi és dologi érintkezés korlátozott volt. A világ mindenki számára megváltozott, tehát a fegyveres erõk számára is.

9. Gondolatok a hadseregrõl és a forradalomról

 

Mára két olyan vélemény alakult ki, amely számunkra különösen érdekes: az elsõ azt hirdeti, hogy a forradalmak kora lejárt; a másik pedig azt, hogy a hadsereg szerepe a politikai döntéshozatalban fokozatosan csökken. Azt is állítják, hogy csak bizonyos fejletlen vagy szervezetlen országokban kísért még a múlt e két fenyegetõ árnya. Másrészt úgy vélik, hogy a nemzetközi kapcsolatok egyre inkább megszilárduló rendszerének nyomása végül ezeket a rendellenes maradványokat is ésszerûsíti. A forradalom kérdésérõl – amint már kifejtettük – homlokegyenest ellenkezõ a véleményünk. Nagyon is vitatható gondolatnak tartjuk azt ami a “civilizált” nemzetek által nagy egyetértésben kialakított új Világrendet illeti, amelyben katonai döntéseknek már nem lesz helyük. Mi úgy látjuk, hogy éppen a birodalmi jelleget öltõ régiók és nemzetiségek lesznek azok, akik által a forradalmak és a katonai döntések egyre nagyobb szerephez jutnak. Az egyre jobban koncentrálódó tõke erõi elõbb-utóbb szembekerülnek a tömegekkel, és ebben helyzetben a banktõke és a hadsereg ellentétes fogalmak lesznek. Merõben ellentétesen értelmezzük tehát a történelmi folyamatokat. Csak a – most már igen közeli – jövõ mutatja majd meg, melyik a helyes értelmezés, amely az utóbbi évek hagyományait követõk számára “hihetetlennek” tûnik. Vajon mit mondanak majd az ellenvélemény hirdetõi, ha mindez bekövetkezik? Valószínûleg azt, hogy az emberiség visszatért a múltba, vagy vulgárisabban szólva azt, hogy “a világ kizökkent a kerékvágásából”. Mi úgy hisszük, hogy az olyan jelenségek, mint az egyre növekvõ irracionalizmus, a buzgó vallásosság terjedése és mások, nem a múlt jellemzõi, hanem azé az új korszaké, amely ellen minden intellektuális bátorságunkkal és minden emberi képességünkkel fel kell lépnünk. Mit sem ér, ha azt hajtogatjuk, hogy a jelenlegi társadalom a legjobb fejlõdés útján halad. Meg kell értenünk, hogy a helyzet, amelyben élünk, az egész rendszer összeomlásához vezet, amelyrõl egyesek azt állítják, hogy nem tökéletes ugyan, de “megjavítható”. A jelenlegi rendszer nem “javítható meg”. Ellenkezõleg, a hosszú évek óta felhalmozódott tényezõk embertelensége kerekedik felül. Bárkinek joga van alaptalannak ítélni ezeket a kijelentéseket, ha elõ tud állni a saját, összefüggõ elméletével. És ha azt gondolják, hogy álláspontunk pesszimista, bizton állítjuk, hogy e negatív mechanikus folyamattal szemben felülkerekedik majd a Föld emberivé tétele felé vezetõ tendencia, amelynek mozgatóereje az a forradalom lesz, amelyet a ma még saját sorsuk irányításától megfosztott embertömegek robbantanak majd ki.

 

Búcsúzóul fogadják baráti üdvözletemet:  Silo

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s