Negyedik levél

Negyedik levél barátaimnak

 

1991. december 19.

 

Kedves barátaim!

 

Elõzõ leveleimben arról mondtam véleményt, miként élik meg az embercsoportok, az egyének és a társadalom ezt a jelenlegi változásokkal és a vonatkozási pontok elvesztésével teli idõszakot, amelyben élnünk adatott. Bíráltam bizonyos negatív tendenciákat, melyek az események fejlõdését jellemzik, s kiemeltem a legismertebb álláspontokat, melyeket azok képviselnek, akik választ szeretnének adni a pillanat kihívására. Természetesen minden “jól vagy rosszul megfogalmazott” értékelés az én egyéni álláspontomat tükrözi, amely azon vélemények összességébe illeszkedik, amelyek alapul szolgálnak számomra. Nyilván ezért ösztönöztek többen is, hogy fejtsem ki bõvebben, mely nézõpontból kritizálok, vagy teszem meg javaslataimat. Hiszen annyi minden hangzik el nap mint nap, több-kevesebb eredetiséggel, amit meg sem próbálunk indokolni. Ma ezt mondjuk, holnap meg épp az ellenkezõjét; átgondolatlanul dobálózunk a kijelentésekkel. Ezért aztán napról-napra kevésbé hiszünk mások véleményében, de még a magunkéban sem, hiszen elfogadjuk, hogy csupán átmeneti értékelésrõl van szó, ami pár órán belül megváltozhat, akár a tõzsdei árfolyamok. S ha van is a véleményekben valami maradandóbb, az is csupán a divatot követi, amit elõbb-utóbb felvált a soron következõ divat. Félreértés ne essék, nem a vélemények változatlanságát akarom védelmezni, csak azt kívánom hangsúlyozni, mennyire hiányzik belõlük a lényegi elem, hiszen az nagyon is érdekes volna, ha a változás valamely belsõ logika hatására, nem pedig kóbor szelek fuvallatára menne végbe. Csakhogy ki képes manapság elviselni a belsõ logikát, amikor mindenki fuldokolva kapálódzik? Míg mindezt leírom, már tudom, hogy az elmondottak nem férnek majd néhány olvasóm fejébe, mert nem találták meg bennük a számukra oly fontos, alábbi három alaptényezõt:

1. a magyarázat szórakoztató legyen;

2. nyomban arról is tájékoztasson, hogyan hasznosítható az üzleti életben;

3. kövesse a divatot.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy amit a “Kedves Barátaim!” megszólítástól idáig leírtam, tökéletesen zavarba ejti majd õket, mintha legalábbis szanszkritül lenne írva. Mindazonáltal látnivaló, hogy ezek az emberek bonyolult dolgokat is megértenek, a legkörmönfontabb banki mûveletektõl egészen a számítógépes adminisztrációs technikáig. Azt azonban nem fogják fel, hogy itt olyan véleményekrõl, nézõpontokról, álláspontokról beszélünk, amelyek nekik is alapul szolgálhatnak; arról beszélünk, hogy a legegyszerûbb dolgokban sem találunk megértésre, ha ezek nem felelnek meg annak a környezetnek, amelyet neveltetésük és a társadalmi kényszerek jelentenek. Hát így állnak a dolgok!

Az elõbbiek után igyekszem e levelemben összefoglalni nézeteim, kritikáim és javaslataim alapvetõ gondolatait, ügyelve arra, nehogy sokkal túllépjem a reklámszöveg terjedelmét, mert ahogy a bölcs szaksajtó mondja, a szervezett gondolatok már “ideológiák”, s ez utóbbiak, akárcsak a doktrinák, az agymosás eszközei azokkal szemben, akik ellentmondanak a kereskedelmi és véleményszabadságnak és a szociális piacgazdaságnak. Ma, eleget téve a posztmodernizmus, azaz az elegancia követelményeinek (estélyi ruha, csokornyakkendõ, válltömés, feltûrt ujjú zakó, könnyû cipõ), és a dekonstruktivista építészet és a nonfiguratív dekoráció igényeinek, arra kell törekednünk, hogy mondanivalónk összefüggéstelen legyen, és arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a nyelvi kritika is elutasítja a rendszerezett, világos felépítésû, folyamatos szöveget…! Természetesen mindez összhangban van a Társaság uralkodó ideológiájával, amely irtózik a történelemtõl, amiben nem õ játszotta a fõszerepet és azoktól a gondolatoktól, amelyek kialakításában nem vett részt.

De félre a tréfával és kezdjük gondolataink lajstromát, legalábbis azokét, amelyeket a legfontosabbnak tartunk. Elõre is közölnöm kell, hogy nagy részüket már elõadtam a Santiago de Chilében, 1991. május 23-án tartott elõadásomban.

 

1. Gondolataink forrása

 

Álláspontunk nem általánosságok megfogalmazásából indul ki, hanem az emberi élet egyedi vonásainak: a lét, az emberi gondolkodás, érzés és cselekvés személyes érzékelésünk tanulmányozásából. Ez a kiindulópont összeférhetetlen minden olyan rendszerrel, amely az “eszme”, az “anyag”, a “tudattalan”, az “akarat”, a “társadalom” stb. fogalmából indul ki. Ha valaki elfogad vagy elvet valamely koncepciót, bármilyen logikus vagy extravagáns legyen is az, ez mindig “róla szól”, mert õ maga az aki elfogad vagy elvet, nem pedig a társadalom, a tudattalan vagy az anyag.

Beszéljünk tehát az emberi életrõl. Amikor önmagamat vizsgálom – nem fiziológiai, hanem egzisztenciális szempontból –, egy adott világba helyezve látom magam, amelyet nem én alkottam, és nem én választottam. Egy adott helyzetben látom magam, olyan jelenségek közt, amelyek a saját testemet is beleértve elkerülhetetlenek. A testem, mint a létem alapvetõ alkotó eleme egyben abba a természeti világba is illeszkedik, amelyben cselekszik, és amelyre a világ is hat. Ám a test természetes volta véleményem szerint jelentõsen eltér a többi jelenségtõl, amennyiben:

1. közvetlenül érzékelem;

2. rajta keresztül érzékelem a külsõ jelenségeket;

3. közvetlen szándékom szerint irányíthatom bizonyos mûködéseit.

 

2. Az ember természete, szándéka és nyitottsága

 

A világ számunkra nemcsak mint természetes tárgyak összessége jelenik meg, hanem mint más emberi lények, valamint az általuk létrehozott vagy átalakított tárgyak és jelek megnyilvánulása. A szándék, melyet felfedezek magamban, a többiek viselkedését értelmezõ alapvetõ elem, és miként a szándékok megértése révén a társadalmi világ alkotórésze vagyok, ugyanúgy alakulok általa én is. Természetesen most olyan szándékokról beszélünk, amelyek testi tevékenységekben nyilvánulnak meg. A testi megnyilvánulásoknak és a mások helyzete felismerésének köszönhetem, hogy meg tudom érteni jelentésüket, szándékukat. Másrészt a természeti és az emberi tárgyak mint kellemes vagy fájdalmas jelennek meg számomra, melyekhez viszonyítva, a helyzetem változtatásával igyekszem elhelyezkedni.

Ily módon tehát nem vagyok bezárva a természet vagy a többi emberi lény világába, hanem jellemzõm éppen a “nyitottság”. A tudatom interszubjektív módon alakult: érvelési kódokat, érzelmi modelleket, tevékenységi sémákat alkalmaz, amelyeket a “sajátomnak” érzek, de másokban is felismerek. Természetesen a testem is nyitott a világ felé, ha érzékelem, s cselekszem benne. A természeti világ – az emberivel ellentétben – szándék nélkülinek mutatkozik. El tudom ugyan képzelni, hogy a kövek, a növények, a csillagok szándékos lények, de nem tudom, hogyan kezdhetnék velük értelmes párbeszédet. Hiszen még az állatok is megközelíthetetlennek tûnnek, pedig bennük olykor meglátom az értelem szikráját, és az õ természetük lassú módosuláson megy keresztül. Látom a rovarok tökéletesen szervezett társadalmát, és a magasabb rendû emlõsöket, amint kezdetleges eszközöket használnak, de lassú genetikai módosulásuk egyre ismétli a kódokat, mintha örökösen fajuk elsõ képviselõi volnának. Ha viszont az ember által megváltoztatott növények és háziasított állatok elõnyös tulajdonságait nézem, észrevehetem az emberi szándékot, amely teret nyit magának és emberivé teszi a világot.

 

3. Az ember társadalmi és történelmi nyitottsága

 

Nem tartom elegendõnek, hogy az embert pusztán társadalmisága alapján definiáljuk, mivel ez nem különbözteti meg más fajoktól; a munkaereje sem különösebben jellemzõ, hisz jóval erõsebb állatok is vannak; sõt, lényegét a nyelv sem definiálja eléggé, hiszen az állatvilágban is ismerünk különbözõ kódokat és kommunikációs formákat. Másrészt minden új emberi lény egy mások által átalakított világba születik és e szándékos világ formálja õt. Felismerem képességét arra, hogy összegyûjtse és befogadja az idõbeliséget, s ezáltal felfedezem társadalmi-történelmi dimenzióját, amely nem pusztán társadalmi. Ebbõl a szemszögbõl inkább a következõ definícióval próbálkozhatnánk: az ember az a történelmi lény, akinek társadalmi tevékenységi módja megváltoztatja saját természetét. Amennyiben az elõbbi állítást elfogadom, el kellene ismernem azt is, hogy ez a lény arra is képes, hogy szándékosan átalakítsa saját testi felépítését. És ez így is van. Olyan eszközök használatával kezdte, amelyeket mintegy külsõ “protézisként” maga elé tartva, kezének meghosszabbításaként használhatott, tökéletesítve érzékeit, növelve erejét és munkája minõségét. A természet nem ruházta fel a vízi és légi élethez szükséges képességekkel, mégis megteremtette a feltételeket, hogy e közegekben is mozoghasson, sõt megtette az elsõ lépéseket természetes környezete, a Föld nevû bolygó elhagyására is. Ma pedig már saját testébe is beavatkozik, megváltoztatja a szerveit; beavatkozik agya kémiai folyamataiba; mesterséges megtermékenyítést alkalmaz, manipulálja a génjeit. Amennyiben a “természet” fogalmával az állandóságot akarjuk hangsúlyozni, ma már ez nem megfelelõ, még akkor sem, ha az emberi lény legtárgyiasabb vonására, a testére kívánjuk alkalmazni. Ami pedig a “természetes erkölcsöt”, a “természetes jogot” vagy a “természetes intézményeket” illeti, e téren minden társadalmi-történelmi, és semmi sem létezik természettõl fogva.

 

4. Az ember átalakító tevékenysége

 

Az emberi természetrõl alkotott felfogás mellett egy másik elmélet is volt, amely a tudat passzivitását bizonygatta. Ez az ideológia olyan egységnek tekintette az embert, amely a természeti világ ingereire válaszolva cselekszik. E kezdeti, primitív szenzualizmust lassacskán olyan historizáló áramlatok váltották fel, amelyek megõrizték ezt a tudat passzivitására vonatkozó álláspontot. Bár a tevékenységet és a világ átalakítását elõtérbe helyezték az események interpretálásával szemben, ezt a tevékenységet a tudaton kívülálló feltételek következményének tekintették. Ezek az emberi természetrõl és a tudat passzivitásáról alkotott régi elõítéletek neoevolucionizmussá alakulva ma újra felbukkannak, olyan fogalmakkal, mint a természetes kiválasztódás, amely a legerõsebb túléléséért vívott harcon alapul. Ennek az állattani elméletnek a legújabb változata az emberi világra alkalmazva az elõzõ korok faji, vagy osztálydialektikáját váltja fel a “természet” gazdasági törvényei által diktált dialektikával, mely automatikusan szabályozza a társadalmi tevékenységet. Így tehát az emberi lény a maga valójában ismét háttérbe kerül és eltárgyiasul. Már említettük azokat a koncepciókat, amelyek az ember magyarázatára elvi általánosságokat említenek, és megerõsítik az emberi természet és a passzív tudat létezését. Ezzel ellentétben mi azt állítjuk, hogy a sajátosan emberibõl kell kiindulni; az emberi lény társadalmi-történelmi jellegét hangsúlyozva, nem pedig a természetit, valamint világátalakító tudatának tevékenységét, amelyet szándékai szerint végez. Életét különbözõ helyzetekben vizsgáljuk, testét pedig mint közvetlenül érzékelhetõ természeti tárgyat, amely közvetlenül alárendelt szándéka parancsainak. Következésképpen az alábbi kérdések merülnek fel:

Hogyan lehetséges, hogy a tudat aktív, más szóval, hogyan lehetséges, hogy szándékait érvényesítheti a test fölött, és rajta keresztül átalakíthatja a világot?

Hogyan lehetséges, hogy az ember kialakulás társadalmi-történelmi?

Ezeket a kérdéseket a részleges létbõl kiindulva kell megválaszolni, nehogy elvi általánosságokba bocsátkozzunk, amelyekbõl azután egy egész interpretációs rendszer alakul ki. Ily módon tehát válaszul az elsõ kérdésre, nyilvánvalóan látnunk kell, miként hat a szándék a testre. A második kérdésre válaszolva az emberi lényben rejlõ temporalitás és interszubjektivitás tényébõl kell kiindulnunk, s nem pedig a történelem és a társadalom általános törvényeibõl. “Hozzájárulások a gondolkodáshoz” c. munkánkban pontosan ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni. E könyv elsõ tanulmányában azt vizsgáljuk, milyen szerepet tölt be a kép a tudatban, s kiemeljük azt a tulajdonságát, hogy képes a testet a térben mozgatni. A második tanulmány ugyanebben a könyvben a történelmiség és a társadalmiság kérdéskörét vizsgálja. E témák specifikus volta miatt túlságosan is elkanyarodnánk levelünk tartalmától, ezért azoknak, akik bõvebbet akarnak tudni, az idézett mûvet ajánlom.

 

5. A fájdalom és a szenvedés legyõzése, mint alapvetõ életcél

 

Az “Hozzájárulások a gondolkodáshoz” c. könyvben mondottuk, hogy az emberi test természetes élettere a világ, és a felépítését tekintve igazolva is látjuk ezt a megállapítást. Érzékszervei, táplálkozási-, mozgás-, ivar- és egyéb szervei mind természetes módon alkalmazkodnak a világi léthez. De a képzelet a testen keresztül közvetíti átalakító képességét; nem a világ lemásolására törekszik, és nem az adott helyzet visszatükrözése a célja, hanem épp ellenkezõleg az, hogy módosítsa a fennálló helyzetet. Ebben pedig a tárgyak vagy akadályt vagy a testi lehetõségek kiterjesztését jelentik számára, és más emberi testek mint e lehetõségek megsokszorozásai jelennek meg, mivel õket hasonló szándékok vezérlik, mint a saját testüket. De miért van szükség arra, hogy az ember átalakítsa a világot és önmagát? A végesség, a térbeli és idõbeli hiány miatt, amelyben él, és amelyet fizikai fájdalomként és lelki szenvedésként érzékel. Ily módon tehát, a fájdalom leküzdése nem csupán állati válaszreakció, hanem idõbeli elhelyezkedés is, amelyben a jövõ játszik döntõ szerepet, és amely alapvetõ életimpulzussá alakul át, akkor is ha egy adott pillanatban nincs is veszélyben. Ezért tehát a közvetlen, természetes és reflexív válaszreakció mellett ott van a késleltetett válaszreakció is, amely a fájdalom kiküszöbölésére irányul, és amelyet a veszélyhelyzetben átélt lelki szenvedés vált ki, és mint olyan jövõbeli lehetõség vagy már létezõ tény jelenik meg, amelyben a fájdalom a többi emberben jelen van. A fájdalom leküzdése tehát a cselekvést vezérlõ alapvetõ célként jelenik meg. Ez az, ami lehetõvé tette a testek és szándékok közötti kommunikációt, abban, amit mi “társadalmi konstitúció”-nak nevezünk. A társadalmi konstitúció olyannyira történeti, mint maga az emberi lét, és egyben az emberi lét formálója. Átalakulása folytonos, de eltér a természet átalakulásától, mert ez utóbbi változása nem szándékos.

 

6. Kép, hit, tekintet és táj

 

Ha bármikor belépek a szobámba és meglátom az ablakot, felismerem, ismerõs számomra. Újonnan érzékelem ugyan, de az agyamban képek formájában a róla megõrzött korábbi érzékelések is dolgoznak bennem. Most azonban észreveszem, hogy az üveg egyik sarkában van egy repedés… “ez eddig nem volt itt” – gondolom magamban, amikor egybevetem új érzékelésemet a korábbiakkal. Egy kicsit meg is lepõdöm. Az elõzõ alkalmakkor érzékelt ablak megõrzõdött bennem, nem olyan passzívan, mint egy fénykép, hanem úgy szerepel, ahogy a képek szerepelnek. Az elraktározott kép befolyásolja azt, amit észlelek, jóllehet a múltban alakult ki. Ez a folyamatosan aktualizált múlt mindig jelenlévõ. Mielõtt beléptem a szobába, adottnak és természetesnek vettem, hogy az ablak tökéletesen ép lesz. Nem mintha gondoltam volna rá, csak egyszerûen adottnak vettem. Maga az ablak nem volt jelen a gondolataimban abban a pillanatban, de társjelen volt a szobámban található tárgyak látókörén belül. Ennek a társjelennek, a folyamatosan aktualizált és az észlelést “felülíró” megõrzésnek köszönhetõen a tudat többre képes következtetni, mint amennyit érzékel. Ebben a jelenségben a hit mûködésének alapelemeit fedezhetjük fel. Elõbbi példánkban így is fogalmazhattam volna: “azt hittem, hogy az ablak ép”. Ha a szobámba lépve, valami egészen más helyszínre jellemzõ tárgyakat látok, például csónakot, vagy tevét, ez a szürrealista helyzet hihetetlennek tûnne a számomra, nem azért mert e tárgyak nem léteznek, hanem mert ottlétük kívül esnék az én társjelen mezõmön, azaz azon a tájon, amelyet magamban alkottam, és amely úgy hat bennem, hogy felülír mindent, amit érzékelek.

Tudatom bármely jelenbeli pillanatában megfigyelhetem a megõrzések és futurizálások keresztezõdését, amelyek társjelenként, struktúráltan mûködnek. A jelen pillanat mint három eltérõ idõ aktív idõbeni mezõje jelenik meg a tudatomban. A dolgok itt alaposan eltérnek azoktól, amelyek a naptár szerinti idõben történnek, mert a mai nap itt nem szomszédos sem a tegnapival, sem a holnapival. A naptárban és az órán a “most” különbözik a “már nem”-tõl és a “még nem”-tõl, az események pedig egymásutáni rendben követik egymást, amelyet nem tekinthetek rendszernek, legfeljebb a “naptárnak” nevezett teljes sorozaton belüli egyik csoportnak. De erre még visszatérünk, amikor a történetiség és az idõbeniség kérdéskörét vizsgáljuk.

Most pedig folytassuk azzal, amit az imént mondtunk arról, hogy a tudat többre képes következtetni, mint amennyit érzékel, mivel számol a múltból megõrzött, emlékként megjelenõ képpel, ami a jelenlegi érzékelés fölébe helyezkedik. Valahányszor egy tárgyra pillantok, deformált dolgokat látok benne. Ezt nem abban az értelemben mondom, amit a modern fizika állít, amikor egyenesen kimondja, hogy képtelenek vagyunk felfogni azokat az atomokat, és hullámhosszokat, amelyek érzékelési küszöbünk fölött és alatt helyezkednek el. Ezt annak a fölébe helyezkedésnek a kapcsán mondjuk, amely a megõrzött és a jövõrõl alkotott képeket jellemzi az érzékeléssel szemben. Így tehát, amikor egy szép alkonyi mezõn a természeti tájat szemlélem, azt nem önmaga határozza meg, hanem én magam, én teremtem meg abból az esztétikai ideálból, amelyhez kapcsolom. És az a jellegzetes béke, amit érzek, azt az illúziót kelti bennem, hogy passzívan szemlélõdöm, holott valójában sok olyan tartalmat rakok aktívan össze, amelyek felülírják a természeti tárgyat. Az itt elmondottak nemcsak erre az egy példára érvényesek, hanem minden tekintetre, amelyet a valóságra vetek.

 

7. A nemzedékek és a történelmi pillanatok

 

A társadalmi szervezõdés folytatódik és bõvül, ám ez nemcsak azért mehet végbe, mert jelen vannak azok a társadalmi tárgyak, amelyeket a múltban alkottak meg, a jelenben használunk és a jövõre is kivetítünk. Ez a mechanizmus túlságosan egyszerû ahhoz, hogy megmagyarázza a civilizáció folyamatát. A folyamatosságot az emberi nemzedékek adják, amelyek nem egymást követõen élnek, hanem egyidõben, egymásra hatva és egymást átalakítva. Ezek a folytonosságot és a fejlõdést biztosító nemzedékek dinamikus struktúrák; õk jelentik a mozgásban lévõ társadalmi idõt, amely nélkül a civilizáció visszasüppedne természetes állapotába és elvesztené társadalmiságát. Másrészt viszont minden történelmi pillanatban különbözõ idõbeli szintû nemzedékek élnek együtt, amelyeknek különbözõek a megõrzött és a jövõbe vetített képeik, eltérõ módon alakítják a helyzethez képest a tájakat és hiteket. A gyermekek és öregek teste és viselkedése mutatja az aktív nemzedékek számára, hogy honnan jövünk, és merre tartunk. E hármas viszony szélsõségeinek szélsõséges idõbeniségek felelnek meg. Mindez azonban sohasem mozdulatlan, mert amíg az aktív nemzedékek megöregszenek, és az öregek meghalnak, a gyermekek lassan átalakulva kezdik elfoglalni az aktív pozíciókat. Eközben pedig új emberek születnek, akik folyamatosan újratermelik a társadalmat. Amikor elvont értelemben “megállítjuk” a véget nem érõ folyamatot, “történelmi pillanatról” beszélünk, amelyben az azonos társadalmi színtéren elhelyezkedõ valamennyi szereplõt “kortársnak” tekinthetjük, minthogy azonos idõben élnek; de nyilvánvalóan nem kortársak abban az értelemben, hogy nem egykorúak, nem azonos a kialakulási tájukra, a jelenlegi helyzetre, s a terveikre vonatkozó belsõ idõbeliségük. A valóságban generációs dialektika alakul ki a legközelebb álló korosztályok között, amelyek a központi aktivitást, vagyis a társadalmi jelent igyekeznek elfoglalni, amint azt érdekeik és hitük diktálja. Strukturálisan a belsõ társadalmi temporalitás adja a történelmi eseményeket, amelyben különbözõ generációs csoportok hatnak egymásra, nem pedig a lineárisan egymás mellé helyezett jelenségek sorozata, mint a naptári idõben, ahogy azt egyik-másik történetfilozófia állítja. Társadalmilag egy történeti világba teremtve, amelyben a tájamat alkotom, interpretálom mindazt, amire tekintek. Itt van az én személyes tájam, de az a kollektív táj is, amely e pillanatban nagy csoportoknak felel meg. Ahogy az elõbbiekben mondtuk, ugyanabban a jelenben együtt léteznek különbözõ generációk. Ha durva példát akarnánk felhozni, vannak akik a tranzisztor feltalálása elõtt születtek, míg mások számítógépek közt jöttek a világra. Mindkét tapasztalati síkon számos különbözõ konfiguráció lehetséges, amelyek nemcsak a cselekvésük módjában, hanem a gondolkodásukban, és az érzéseikben is eltérõek…, s az, ami egy bizonyos korban, társadalmi relációban és termelési módban mûködött, lassan vagy olykor hirtelen megszûnik mûködni. Az ember eredményt remélt a jövõtõl, és a jövõ ugyan eljött, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan tervezték õket. Nem egyezik az új, társadalmilag kialakulóban lévõ tájjal sem a cselekvés, sem az érzékenység, sem az ideológia.

 

8. Az erõszak, az állam és a hatalom koncentrációja

 

Az ember nyitottsága és szabadsága lehetõvé teszi, hogy válasszon a helyzetek között, késleltesse válaszát és elképzelje a jövõjét, ezért meg is tagadhatja önmagát, megtagadhatja testi vonatkozásait, akár teljes egészében – mint például az öngyilkosság esetében –, vagy megtagadhat másokat is. Ez a szabadság tette lehetõvé, hogy néhányan törvénytelenül kisajátítsák maguknak az egész társadalmat, vagyis hogy megtagadják mások szabadságát és szándékait, a saját szándékaik kivitelezésére alkalmas protézisek, eszközök szintjére alacsonyítva le õket. Ez a megkülönböztetés lényege, amelynek módszere a fizikai, gazdasági, faji és vallási erõszak. Az erõszak a társadalmi szabályozás és ellenõrzés apparátusának, vagyis az államnak a mûködésén keresztül nyerhet teret és állandósulhat. Ezért a társadalmi szervezetnek igen fejlett koordinációra van szüksége, amely mentes mindenfajta hatalom koncentrációjától, legyen az magán, vagy állami hatalom koncentrációja. Amikor úgy tesznek, mintha valamennyi gazdasági terület privatizációja felszabadítaná a társadalmat az állam hatalma alól, akkor elhallgatják, hogy a valódi probléma a monopóliumban, vagy az oligopóliumban rejlik, amely átjátsza a hatalmat az állam kezébõl egy párhuzamos-államéba, amelyet már nem a bürokratikus kisebbség, hanem az a partikuláris kisebbség irányít, amely fokozza a koncentrációs folyamatot.

A különféle társadalmi struktúrák, a legprimitívebbektõl egészen a legfejlettebbekig a progresszív koncentráció felé haladnak, míg meg nem torpannak és meg nem indul felbomlásuk folyamata, amelybõl újabb, az elõzõnél magasabb szintû újjászervezõdés ered. A társadalom a történelem kezdeteitõl fogva a globalizáció irányába halad, míg eljutunk az önkényes hatalom maximális koncentrációjának koráig és a világbirodalom kialakulásáig, amely már nem képes tovább terjeszkedni. A globális rendszer összeomlása, a minden zárt rendszerre jellemzõ strukturális dinamika logikája alapján következik be, hiszen ezek szükségképpen a növekvõ zûrzavar irányába haladnak. Ám miként a struktúrák folyamata a globalizáció felé tart, a humanizálódási folyamat az emberi lény nyitottsága felé, az állam és párhuzamos-állam leküzdése felé, a decentralizáció és a dekoncentráció felé az autonóm társadalmi csoportok közti magasabbrendû koordináció megteremtése érdekében. Hogy mindez káoszhoz és a civilizáció újrakezdõdéséhez vezet, vagy a progresszív humanizáció korszaka kezdõdik-e meg, már nem könyörtelen, mechanikus folyamatoktól, hanem az egyének és közösségek szándékától függ, és attól, hogy elkötelezik-e magukat a világ megváltoztatása mellet és a szabadság etikájával, amelynek éppen az a lényege, hogy nem erõszakolható rá senkire. Nem olyan formális demokráciára kell törekedni ezentúl, mint amilyet eddig különbözõ csoportok érdekei vezéreltek, hanem valós demokráciára, amely közvetlen részvételt biztosít, hiszen ezt a kommunikációs technológia már a mai fejlettségi szinten is lehetõvé teszi.

 

9. Az emberi folyamat

 

Akik a mások humanitását korlátozzák, szükségképpen új fájdalmat és szenvedést okoznak, újraindítva a társadalomban az õsi küzdelmet a természeti viszontagságok ellen, amely harc most azok között dúl, akik “naturalizálni” akarnak másokat, a társadalmat és a történelmet, és az elnyomottak között, akiknek a világ humanizálásával együtt maguknak is humanizálódniuk kell.

A humanizálás azt jelenti, hogy elutasítjuk az eltárgyiasítást, és hangsúlyozzuk minden emberi lény szándékosságát és a jövõnek a jelenlegi helyzet fölötti elsõbbségét. A jelen módosítását, a forradalmakat és minden változást a lehetséges jobb jövõ képe teszi lehetõvé. Következésképpen, az elnyomó feltételek szorítása nem elegendõ a változás megindításához, hanem fel is kell ismerni, hogy lehetséges és az emberi cselekedetektõl függ ez a változás. Nem mechanikus erõk között folyik ez a harc, nem természetes reflex, hanem emberi szándékok közötti küzdelem. Éppen ezért beszélhetünk elnyomókról és elnyomottakról, igazságosakról és igazságtalanokról, hõsökrõl és gyávákról. Ez az egyetlen, ami lehetõvé teszi, hogy értelmesen gyakoroljuk a társadalmi szolidaritást és az elkötelezettséget a megkülönböztetettek felszabadításáért, legyenek akár többségben vagy kisebbségben.

Végezetül az erõszak, az állam, az intézmények, a törvény és a vallás kapcsán bõvebb okfejtések találhatók “Az emberi táj” címû munkában, amely “A Föld emberivé tétele” címû könyv része, és azért utalok rá, nehogy túllépjem e levél adta kereteket. Ami az emberi cselekedetek értelmét illeti, nem hiszem, hogy jelentéktelen vonaglásról vagy “haszontalan szenvedélyrõl” volna szó, melyek a felbomlás abszurdumába torkollnak. Hiszem, hogy az emberiség sorsát a szándékosság vezérli, amely egyre inkább tudatosul a népekben, és utat nyit az egyetemes emberi nemzet felé. Az imént tárgyaltakat illetõen nyilvánvaló, hogy az emberi lét nem a bezárkózás ördögi körében folyik, és hogy a belsõ egységre törekvõ életnek úgy kell megnyílnia, hogy hatását egyre több emberre és területre, nemcsak néhány eszmét és koncepciót terjesztve, hanem pontos cselekvésmintát is adva, amely fokozatosan növeli a szabadságot.

Következõ levelemben elszakadunk ezektõl a szigorúan bölcseleti témáktól, és ismét a jelenlegi helyzetrõl, az embernek a társadalmi világban kifejtett cselekvésérõl beszélünk majd.

 

Ezúton küldöm szívélyes üdvözletemet:  Silo

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s