Második levél

Második levél barátaimnak

 

1991. december 5.

 

Kedves barátaim!

 

Elõzõ levelemben utaltam azokra a körülményekre, amelyek között élnünk kell, s bizonyos tendenciákra, amelyek irányába az események mutatnak. Arra is felhasználtam az alkalmat, hogy megkérdõjelezzek olyan javaslatokat, amelyeket a piacgazdaság védõi úgy hirdetnek, mintha minden társadalmi fejlõdés elengedhetetlen elõfeltételeirõl lenne szó. Kiemeltem a szolidaritás érzésének fokozódó romlását és a vonatkozási pontoknak azt a válságát, amely napjainkban tapasztalható. Végül felvázoltam néhány pozitív vonást is, amelyek az általam “új érzékenységnek, új erkölcsi magatartásnak és új életszemléletnek” nevezett jelenségekben kezdenek felbukkanni.

Levelezõ barátaim közül néhányan felhívták a figyelmemet arra, hogy nem értenek egyet levelem hangvételével, mert abban sok olyan súlyos kérdés szerepelt, amelyekkel szerintük nem szabad gúnyolódni. De ne legyünk túl dramatikusak! A neoliberalizmus, a szociális piacgazdaság és az új világrend ideológiája olyan ingatag alapokon áll, hogy egyiket sem érdemes komolyan vennünk. Ezzel azt akarom mondani, hogy ez az ideológia alapjaiban már régen halott és a válság hamarosan a felszínen is megmutatkozik és akkor végre azok az emberek is észreveszik majd, akik összetévesztik a jelentést a kifejezéssel, a tartalmat a formával, a folyamatot a konjunktúrával. Ugyanúgy, ahogy a fasizmus és a létezõ szocializmus ideológiája már régen halott volt, mielõtt a gyakorlatban is összeomlott, a jelenlegi rendszer katasztrófája is csak jóval késõbb okoz majd meglepetést az okoskodóknak. Önök ezt nem találják nevetségesnek? Hisz ez éppen olyan, mint egymás után többször megnézni egy rossz filmet. A sok ismétlés után mi már a díszleteket nézegetjük, a színészek sminkjét és az effektusokat vizsgálgatjuk, miközben mellettünk egy hölgy mélyen elérzékenyül azon, amit õ elõször lát és amit valóságnak vél. Mentségemre szóljon, hogy nem afölött az óriási tragédia fölött gúnyolódtam, amelyet ez a rendszer erõltet, hanem túlzott igényei és groteszk vége fölött, melynek már sok esetben tanúi lehettünk.

Kaptam olyan leveleket is, amelyekben azt kérték, hogy határozzam meg pontosabban mi a teendõ a most zajló változási folyamattal kapcsolatban. Erre vonatkozóan úgy gondolom, elõbb jobb, ha megértjük a különféle csoportok és magánszemélyek álláspontját, és csak aztán teszünk bármiféle javaslatot. Most csak a legnépszerûbb állásfoglalások bemutatására szorítkozom, kifejtve véleményemet a számomra érdekesebbnek tûnõ esetekrõl.

 

1. Néhány állásfoglalás a most zajló

változási folyamattal kapcsolatban

 

Az emberiség lassú fejlõdése folyamán mind a mai napig a különféle tényezõk halmozódtak fel, amelyekben a technológiai és gazdasági változás sebessége nem egyezett a társadalmi szerkezet és az emberi magatartás változásának sebességével. Ez a fáziseltolódás növekvõ tendenciájú és fokozódó válságokat gerjeszt. Ezt a problémát többféle szempontból lehet vizsgálni.

Vannak akik azt feltételezik, hogy ez az eltérés automatikusan rendezõdik,

és ezért azt javasolják, hogy ne is próbáljuk irányítani ezt a folyamatot, amely szerintük egyébként is irányíthatatlan. Ez a mechanisztikus optimisták nézete. Mások azt feltételezik, hogy az események egy elkerülhetetlen robbanás felé haladnak. Ez a mechanikus pesszimisták véleménye. Jelentkeznek olyan erkölcsi áramlatok is, amelyek szeretnék leállítani az átalakulást, és a lehetõségekhez mérten igyekeznek visszatérni a szerintük erõt adó forrásokhoz. õk a történelemmel szembenálló magatartást képviselnek. Ugyanakkor hangjukat kezdik hallatni a cinikusok, a sztoikusok és az epikureusok is. Az elsõk tagadják bármiféle cselekvés fontosságát és ésszerûségét, a második csoport tagjai pedig akkor is kitartóan tûrnek, ha minden rosszul megy. Végül a harmadik nézet hívei, kizárólag hasznot kívánnak húzni a helyzetbõl, és csak saját, feltételezett jólétükre gondolnak, amelyet legfeljebb a gyermekeikre kívánnak kiterjeszteni. Mint a letûnt civilizációk végsõ idõszakában sokan sajátmaguk megmentésén fáradoznak, feltételezve, hogy a közös cselekvésnek nincs semmi értelme és semmi reménye a sikerre. A közösségnek legfeljebb az egyén elképzeléseinek megvalósításában lehet szerepe, és ez készteti a vállalati, kultúrális vagy politikai vezetõket arra, hogy manipulálják, vagy javítsák imázsukat, hitelessé téve saját magukat, elhitetve másokkal, hogy a közösség érdekében gondolkodnak és cselekszenek. Természetesen ez az igyekezet nem mindig jár sikerrel, mivel mindenki ismeri ezt a trükköt és senki sem hisz senkinek. A régi vallásos, hazafias, kultúrális, politikai és szakszervezeti értékeket a pénz uralja egy olyan küzdõtéren, ahol a szolidaritás és ezzel együtt a séma kollektív ellenzéke éppen akkor szûnik meg, amikor a szociális háló fokozatosan felbomlik. Ezt követõen olyan korszakba lépünk, amelyben túlhaladottá válik a szélsõséges individualizmus, de errõl majd egy késõbbi alkalommal szólunk. Kialakulási tájunk örökségével a vállunkon, és válságba került hitünkkel ma még nemigen tudjuk elfogadni, hogy közel az új történelmi pillanat. A hatalom egy kis töredékének birtokában, vagy teljes mértékig mások hatalmától függve, mindnyájunkat érint az az individualizmus, amelyben nyilvánvalóan az van elõnyös helyzetben, aki jobban beépült a rendszerbe.

 

2. Az individualizmus, a társadalmi széttöredezés

és a hatalom koncentrációja a kisebbség kezében

 

Az individualizmus szükségszerûen a legerõsebbek hatalomért folytatott harcához és a bármi áron elérendõ siker hajszolásához vezet. Ez a magatartás azon kevesekkel kezdõdött, akik egymás között tiszteletben tartottak bizonyos játékszabályokat, amely a többség engedelmességére épült. Ez a fejlõdési szakasz végül elkerülhetetlenül a “mindenki mindenki ellen” helyzetbe torkollik, mivel a hatalom mérlege elõbb-utóbb a legerõsebb javára billen, és a többiek egymásra, vagy más csoportokra támaszkodva, végül is megdöntik ezt a gyenge rendszert. Ugyanakkor a gazdasági és technológiai fejlõdés nyomán a hatalmon lévõ kisebbség is megváltozik, olyan mértékig tökéletesítve módszereit, hogy egyes helyeken ahol bõség van, a nagy többség elégedetlensége csupán az élet másodlagos tényezõire irányul. Azt sejtetik, hogy az életszínvonal globális növekedése ellenére a háttérbe szorított tömegek megelégszenek azzal, hogy várják a jobb jövõt, mivel immár nem a rendszer egészét kérdõjelezik meg, hanem annak csupán egyes égetõ vonatkozását. Mindez fontos fordulatot jelez a szociális viselkedésben. Ha ez így van, akkor a változást célzó harci kedv fokozatosan ellankad, és a korábbi politikai és társadalmi erõk kiüresednek, a csoportos és személyes kapcsolatok egyre jobban meglazulnak és az egyéni elszigeteltséget csak ideig-óráig enyhítik a javak termelésének és terjesztésének struktúrái, amelyek ugyanazon vezetés alatt koncentrálódnak. Ez az ellentmondásos világ végül oda jut, hogy megszûnik mindenféle centralizáció és bürokratizmus, szétesnek az elõzõ igazgatási és döntési struktúrák, ugyanakkor azonban a piacok és a tevékenységek fent említett decentralizációja és liberalizálása ideális helyzetet teremt egy korábban sosem tapasztalt koncentráció felvirágzásához, mivel az egyre hatalmasabbá váló banktõke kezében összpontosulnak a nemzetközi pénzeszközök. Hasonló paradox helyzetbe kerül a politikai vezetés is, amely olyan új értékek hirdetésére kényszerül, amelyek az állam hatalmának elvesztéséhez vezetnek, és amelyek révén vezetõ szerepe egyre inkább kompromittálódik. Nem véletlen, hogy bizonyos kifejezéseket egy ideje másokkal váltanak fel, például “kormány” helyett “közigazgatást” mondanak, mintegy azt érzékeltetve a “nyilvánossággal” (és nem a “néppel”), hogy az ország valamiféle vállalat.

Másrészt, amíg egy világhatalom konszolidálódik, regionális konfliktusok jöhetnek létre, ahogy annak idején az országok között történt. Az eféle gazdasági összeütközések vagy háborúk kirobbanása, a nyomukban fellépõ szervezetlen, tömeges megmozdulások, kormányválságok, vagy egész országok és régiók széthullása egy cseppet sem befolyásolja azt a koncentrációs folyamatot, amely felé a jelek szerint korunk történelmi fejlõdése mutat. A helyi viták, az etnikumok közti harcok, a tömeges elvándorlás és a tartós válságok sem lesznek képesek megváltoztatni a hatalom-koncentráció általános képét. Amikor a recesszió és a munkanélküliség már a gazdag országok lakosságát is érinti, nyomban véget ér a liberális, “nyitott” gazdaság idõszaka, és megkezdõdik az imperialista stílusú ellenõrzés, a kényszerítés és a szükségintézkedések idõszaka. Hol lesz már ekkor a szabad piacgazdaság, és mi értelme lesz fenntartani a szélsõséges individualizmuson alapuló álláspontokat?

Azonban válaszolnunk kell más, nyugtalanító kérdésekre is, amelyeket a jelenlegi válság jellemzõire és tendenciáira vonatkozóan tettek fel nekem.

 

3. A válság néhány jellemzõje

 

A következõkben a nemzetállam, a regionális és nemzetközi kapcsolatok, valamint a társadalom, a csoport és az egyén válságáról szólunk.

A fokozódó globalizálódási folyamattal következtében felgyorsul a tájékoztatás és gyakoribbá válik a személyek és a javak helyváltoztatása. A technológia és a növekvõ gazdasági hatalom egyre nagyobb méretû vállalkozásokban koncentrálódik. A nemzetközi csere hasonló felgyorsulása összeütközésbe kerül azokkal a korlátozásokkal és lassításokkal, amelyeket a korábbi szervezetek – például a nemzetállam – vezettek be. Ennek eredményeként egy-egy régión belül egyre jobban elmosódnak az országhatárok. Következésképpen az egyes országok törvényhozásának egyre inkább egységesednie kell, nemcsak a vámilletékek és a személyi okmányok területén, hanem a termelési rendszerek adaptálása vonatkozásában is. A munkaügy és a társadalombiztosítás rendszere is ugyanebbe az irányba halad. Ezen országok között folyamatosan létrejövõ megállapodások azt mutatják, hogy egy egységes parlament, jogrend és egy közös végrehajtó hatalom az egész régió ügyvitelének fokozott hatékonyságot és gyorsaságot kölcsönözne. A primitív nemzeti pénznem fokozatosan helyet ad egyfajta regionális csereeszköznek, amely kiiktatja a pénzváltási mûveletekkel kapcsolatos veszteségeket és késedelmet. A nemzetállam válsága nemcsak azokban az országokban figyelhetõ meg, amelyek igyekeznek bekapcsolódni egy regionális piacba, hanem olyanokban is, amelyeknek balsikeres gazdasága jelentõsen lemarad. Világszerte tiltakoznak a megmerevedett bürokrácia ellen, és követelik e rendszerek reformját. Olyan országokban, amelyek feldarabolódás, csatlakozás vagy mesterséges föderáció eredményeképpen, a közelmúltban jöttek létre, feléled a régi helyi gyûlölködés, mind az etnikai, mind a vallási különbségek vonatkozásában. A tradicionális államnak éppen akkor kell szembeszállnia ezzel a centrifugális erõvel, amikor a növekvõ gazdasági nehézségek amúgyis megkérdõjelezik a hatásosságát és a legitimitását. Ilyen típusú jelenségek egyre gyakoribbá válnak Közép-Európában, Kelet-Európában és a Balkánon. Ezek a nehézségek egyre mélyülnek a Közel-Keleten és Elõ-Ázsiában. Afrikában a mesterséges határokkal kialakított országokban ugyanezen tünetek figyelhetõk meg. E széteséssel egyidõben megkezdõdik a népek határokon túlra vándorlása, amely veszélyezteti a zóna egyensúlyát. Ha például Kínában jelentõsen felborulna az egyensúly, ez a többi régióban is éreztetné a hatását, tekintettel a volt Szovjetunió és a belsõ-ázsiai államok jelenlegi instabilitására.

Eközben nagyhatalmú gazdasági és technológiai központok alakulnak ki, amelyek regionális jelleget öltenek: a Távol-Kelet Japán vezetésével, Európa, és az Egyesült Államok. Ezeknek a zónáknak az elkülönülése és befolyása látszólagos sokközpontúságot mutat, az események alakulása azonban jelzi, hogy az Egyesült Államok kezében összpontosul nemcsak a technológiai, gazdasági és politikai hatalom, hanem a katonai erõ is, amely képes a legfontosabb nyersanyagellátó területek ellenõrzésére. A növekvõ globalizálódás folyamatában ez a szuperhatalom a jelenlegi fejlõdési folyamat irányító erejeként jelentkezik, a regionális hatalmak beleegyezésével, vagy anélkül. Ez hát voltaképpen az új világrend. A jelek szerint még nem érkezett el a béke idõszaka, bár a világháború veszélye pillanatnyilag elhárult. Úgy tûnik, a helyi etnikai és vallási jellegû robbanások, társadalmi feszültségek, a tömeges kivándorlás, és a helyi háborús konfliktusok fenyegetik a jelenlegi, látszólagos stabilitást. Másrészt a hátrányos helyzetû területek egyre jobban lemaradnak a technológiailag és gazdaságilag fejlett zónák növekedése mögött, és ez a viszonylagos fáziseltolódás további nehézségeket okoz az egész rendszerben. Latin-Amerika esete jó példa ebbõl a szempontból, mivel annak ellenére, hogy egyes országai a közeljövõben jelentõs gazdasági növekedésre számíthatnak, egyre nõ a függõségük a hatalmi központoktól.

Eközben a multinacionális vállalatok regionális és világméretû hatalma egyre nõ, egyre inkább koncentrálódik a nemzetközi finánctõke, a politikai rendszerek veszítenek autonómiájukból, a törvényhozás pedig alkalmazkodik az új hatalmi tényezõk parancsaihoz. Manapság számos intézmény közvetlen, vagy közvetett módon helyettesíthetõ a Cég különféle részlegeivel, vagy alapítványaival, melyek bizonyos helyeken máris ellenõrzik alkalmazottaik és azok gyermekeinek születését, oktatását, munkáltatását, házasságkötését, szórakozását, tájékoztatását, nyugdíjazását, társadalombiztosítását és elhalálozását. A városi polgár bizonyos helyeken ma már elkerülheti a régi, bürokratikus utakat a hitelkártya, és lassanként az elektronikus fizetõeszköz segítségével, amelyekrõl nemcsak kiadásai és megtakarításai olvashatók le, hanem minden jelentõs múltbeli esemény, és a jelenlegi helyzet számítógépes formában tárolt adatai is. Mindez természetesen mentesít egyeseket bizonyos kötöttségektõl és másodlagos gondoktól, ezek a személyes elõnyök azonban egy burkolt ellenõrzési rendszert szolgálnak. A technológiai növekedés és az élet ütemének felgyorsulása mellett csökken a részvétel a politikában, a döntési hatalom egyre távolabb kerül, és egyre közvetettebbé válik. A családok egyre kisebbek lesznek, és egyre szabadabban cserélõdõ párokra szakadnak; az emberek közötti kommunikáció megszakad, megszûnik a barátság, és a verseny megmérgez mindenféle emberi kapcsolatot, eladdig, míg már senki sem bízik senkiben, és a bizonytalanság érzése már nemcsak a bûnözés egyre növekvõ valóságán alapszik, hanem a rossz lelkiállapoton is. Ráadásul a társadalmi, a csoportos és a személyek közötti szolidaritás is gyorsan szertefoszlik, a kábítószerezés és az alkoholizmus egyre több áldozatot szed, az öngyilkosság és az elmebetegség egyre veszélyesebb mértékben növekszik. Természetesen mindenütt van egy egészséges és józan többség, azonban a nagymérvû kisiklás tünetei a társadalom egészségének megromlásáról árulkodnak. Az új nemzedékek kialakulási tájában is fellelhetõ a fenti válság valamennyi eleme, és az életüket csupán a technikai és szakmai képzés, a tévésorozatok, a tömegtájékoztatás szószólóinak ajánlásai, a bennünket körülvevõ világ tökéletességét hirdetõ szólamok vagy a tehetõsebb fiatalok esetében a motorkerékpáros szórakozás, az utazás, az öltözködés, a sport, a zene és az elektronikus készülékek töltik ki. Ez az új generációk kialakulási tájában jelentkezõ probléma azzal fenyeget, hogy széles szakadékok nyílnak a különféle korcsoportok között, világszerte felszínre hozva a mélyrõl fakadó és gyorsan terjedõ, nemzedéki ellenségeskedést. Nyilvánvaló, hogy a pénz mítosza foglalja el az értékskála csúcsát és minden más fokozódó mértékben alárendeltté válik. A társadalom jelentõs rétege hallani sem akar olyasmirõl, ami az öregedésre és a halálra emlékezteti, és eleve érdektelennek nyilvánít minden olyan témát, amely az élet értelmével és jelentõségével foglalkozik. Ebben pedig valóban van bizonyos ésszerûség, hiszen az ilyesmirõl való töprengés nem illeszthetõ be a rendszer értékskálájába. A válságjelenségek túlságosan súlyosak ahhoz, hogy észrevétlenek maradhassanak, vannak azonban akik úgy vélik, hogy ezt az árat meg kell fizetnünk azért, hogy a XX. század végén élhessünk. Mások azt állítják, hogy a lehetõ legjobb világ felé haladunk. Ezen nyilatkozatoknak a hátterében az a történelmi pillanat áll, amelyben a globális helyzet nincs válságban, bár a helyi válságok egyre sokasodnak. Azonban ahogy a felbomlás gyorsul, megváltozik az események értékelése is, mert egyre inkább szükségessé válik új prioritások és új élettervek kialakítása.

 

4. A változás pozitív tényezõi

 

A tudományos és technológiai fejlõdés nem marasztalható el azért, mert bizonyos találmányokat az élet és a jólét ellen használtak, illetve használnak fel. Mielõtt a technológiát bírálnánk, vizsgáljuk meg azt a rendszert, amely a tudomány eredményeit káros célok érdekében hasznosítja. Az orvostudomány, a távközlés, a robottechnika, a genetikai és más egyéb kutatások természetesen pusztításra is felhasználhatók. Ugyanez érvényes a nyersanyagforrások ésszerûtlen kitermelésére, az ipari szennyezésre, és a környezet károsítására használt technikára is. Mindezek világosan mutatják a gazdasági életet és a társadalmi rendszereket irányító negatív jelenségeket. Bár jól tudjuk, hogy meg lehetne oldani az egész emberiség táplálkozási problémáját, mégis naponta tapasztaljuk, hogy létezik éhezés, alultápláltság és embertelen szenvedés, mivel a rendszernek nem célja, hogy ezeket a problémákat vállalja, lemondva mesés nyereségérõl az emberiség életszínvonalának javításáért. Ugyanakkor észrevehetjük, hogy a regionalizálódás és a globalizálódás irányába mutató tendenciákat egyéni érdekbõl manipulálják a nagy tömegek kárára. Nyilvánvaló azonban, hogy e torzulás ellenére is van elõrehaladás az egyetemes emberi nemzet létrehozásában. Az a felgyorsult átalakulás, amely az egész világon tapasztalható, a jelenlegi rendszer globális válságához, és ebbõl fakadóan a tényezõk teljes újrarendezõdéséhez vezet. Mindez szükséges elõfeltétele a bolygó viszonylagos stabilitásának és harmonikus fejlõdésének. Következésképpen a meglévõ globális rendszer széthullásából eredõ tragédiák ellenére, az emberi faj érdeke gyõzni fog az egyéni érdekek fölött. Jövõbe vetett hitünk annak a történelmi folyamatnak a megértésén alapul, amely emberszabású õseink történetével kezdõdött. Ez a faj, amely évmilliók óta dolgozik és harcol, hogy legyõzze a fájdalmat és a szenvedést, nem fogja megadni magát az abszurditásnak. Ezért kell megértenünk az egyszerû konjunktúrán túlmenõ, átfogó folyamatokat, és támogatnunk mindent, ami a fejlõdés irányába hat, még akkor is, ha nem láthatók a közvetlen eredmények. A határozott és szolidárisan gondolkodó emberek elbátortalanítása a történelmi folyamat ellentétes. Ennek értelmét azonban nehéz felfogni, ha magánéletünket nem pozitív irányba szervezzük. Itt azonban már nem mechanikus tényezõk, vagy történelmi determinizmusok játszanak szerepet, itt minden nehézség ellenére, az emberi szándék tör utat.

Remélem kedves Barátaim, hogy a következõ levelemben ennél megnyugtatóbb témákra térhetek át, és a negatív tényezõk számbavétele helyett a mindnyájunk jobb jövõjébe vetett hittel összefüggõ javaslatokat vázolhatok fel.

 

Fogadják szívélyes üdvözletemet:  Silo