Kilencedik levél

Kilencedik levél barátaimnak

 

1993. november 21.

 

Kedves barátaim!

 

Sok levelet kapok, amelyben azt kérdezik tõlem, “Mi a helyzet ma az emberi jogok terén?” Nem hiszem, hogy erre a kérdésre megfelelõ választ adhatnék. Ezt inkább annak a több mint 160 államnak kellene tudnia, akik aláírták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Ezek az államok 1948. december 10-én, vagy ezt követõen aláírták, hogy elfogadják az ENSZ égisze alatt kidolgozott dokumentumot. Mindegyikük megértette a tartalmát és mindegyikük elkötelezte magát, hogy megvédelmezi az okmányban kinyilatkoztatott jogokat. Aláírtak egy Helsinki Egyezményt is, és az országok képviselõket küldtek az emberi jogi bizottságokba és a nemzetközi bíróságokba.

 

1. Az emberi jogok megsértése

 

Ha a mindennapi krónika szintjén át akarnánk tekinteni az e téren az utóbbi idõben történteket, át kellene fogalmaznunk a kérdést, valahogy ilyenformán: “Mi a helyzet ma a kormányoknak azzal a képmutató játékával, amelyet az emberi jogok manipulálása terén játszanak?” Ha csak belehallgatunk a rádió és a televízió hírmûsoraiba, vagy belelapozunk az újságokba, a folyóiratokba és a hírügynökségek adataiba, máris tudjuk a választ a kérdésre. Vegyük példának az Amnesty International utolsó jelentését (csak 1992-bõl) és foglaljuk össze röviden az abban közölt adatokat.

Az emberi jogok megsértése világszerte fokozódott, és különösen katasztrofális méreteket öltött két háború-sújtotta országban, Jugoszláviában és Szomáliában. Meggyõzõdésük miatt 62 országban tartottak börtönben embereket; 110 országban folyt intézményes kínzás, 45-ben pedig politikai gyilkosságokat követtek el a kormány megbízásából. A Bosznia-Hercegovinában folyó háború világosan megmutatta, miféle visszaéléseket és mészárlásokat követnek el minden harcoló fél tagjai a lakosok tízezrei ellen, amikor legyilkolják, megkínozzák és éheztetik õket csupán azért, mert más nemzetiséghez tartoznak. Ugyanezeket a jelenségeket figyelhettük meg más országokban, például Tádzsikisztánban és Azerbajdzsánban is. A kínzások és a bántalmazások miatt a biztonsági szervek ellen tett feljelentések száma jelentõsen emelkedett Németországban, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Romániában és Olaszországban. Ezekben az esetekben fontos szerepet játszott az áldozatok faji hovatartozása. Nagy-Britanniában, Spanyolországban és Törökországban a fegyveres ellenzéki csoportok is súlyosan megsértették az emberi jogokat. Az Egyesült Államokban 31 embert végeztek ki (a legtöbbet 1977, azaz a halálbüntetés újbóli bevezetése óta). A vizsgált idõszakban fegyvertelen polgárok ezreit ölték meg Szomáliában. Latin-Amerikában kb. 4000 embert gyilkoltak meg a biztonsági erõk és a “halálbrigádok”. Venezuelában, a február 4-i és a november 27-i puccskísérletek nyomán bevezetett rendkívüli állapot idején tucatszám tartóztatták le az embereket és végezték ki a politikai foglyokat. Kubában mintegy 300 embert tartottak fogva politikai okból, de mivel az Amnesty nemzetközi megfigyelõinek nem adtak beutazási engedélyt az országba, ezeknek az adatoknak a pontosságát nem tudták ellenõrizni. Brazíliában a rendõrség 111 embert gyilkolt meg egy Sao Paulo-i börtönlázadás során, valamint ugyanitt Rio de Janeiróban és az ország más városaiban gyermekek és más “nemkívánatos elemek” százait mészárolták le. Peruban 139-en “tûntek el” és a biztonsági erõk 65 embert végeztek ki bírósági ítélet nélkül. A megmûvelt, hegyvidéki területeken általánossá váltak a kegyetlenkedések, és kb. 70 embert ítéltek életfogytiglani börtönbüntetésre szabálytalan bírósági eljárást követõen. Az ország különbözõ területein a fegyveres ellenzéki csoportok is több tucat embert gyilkoltak meg. Kolumbiában az illetékes elnöki hivatal cáfolta az emberi jogok megsértésérõl panaszkodó ismételt bejelentéseket, azt állítva, hogy ezek a politikai ellenzék manõverei, akik meg akarják hamisítani az ország politikai helyzetének valós képét. Az Amnesty azonban arról tájékoztatott, hogy a fegyveres erõk és a félkatonai szervezetek nem kevesebb, mint 500 embert végeztek ki bírósági ítélet nélkül, a fegyveres ellenzéki csoportok és a kábítószercsempész szervezetek pedig mintegy 200 embert öltek meg. Az Amnesty jelentése szerint az iszlám aktivisták elleni harc miatt is romlott az emberi jogok helyzete számos arab országban, például Algériában és Egyiptomban. A kínzás, a törvénytelen perek, a politikai gyilkosságok, az “eltûnések” és más, súlyos visszaélések a kormányszervek állandó eszközeivé váltak az egész Közel-Keleten. Egyiptomban egy újonnan hozott törvény “megkönnyítette” a politikai foglyok kínzását és állítólagos fegyveres csoporthoz tartozásuk miatt 8 muzulmán aktivistát ítélt halálra egy katonai törvényszék “méltánytalan pert követõen”. Algériában közel 10.000 embert zártak sivatagi gyûjtõtáborokba vádemelés és per nélkül. Ugyanakkor fundamentalista csoportok elismerték, hogy õket terheli a felelõsség polgárok meggyilkolásáért és az emberi jogok súlyos megsértéséért Algériában és Egyiptomban, valamint az Izrael által megszállt területeken. A törvényes per nélküli letratóztatások különösen elterjedtek Szíriában, de elõfordulnak Izraelben, Líbiában, Irakban, Kuvaitban, Szaúd-Arábiában, Marokkóban és Tuniszban is. Kínában az Amnesty elsõsorban a meggyõzõdésük miatt fogvatartottak magas számára, valamint a politikai aktivistákat sújtó, bírósági eljárás nélkül hozott ítéletekre hívja fel a figyelmet.

Különféle elkötelezettségû hírügynökségek által közölt világtérképeken több tucat országot pettyeznek tele az emberi jogok lábbal tiprásának vagy a vallás- és nemzetiségi háborúk áldozatainak jelei. Vannak olyan pontjai is a világnak, ahol ezrével halnak meg az emberek a szülõföldjüket sújtó éhínség következtében vagy onnan menekülve, a nagy vándorlási hullámokban.

A fent elmondottak korántsem adnak teljes képet az emberi jogok helyzetérõl, illetve azok megsértésérõl.

 

2. Az emberi jogok, a béke és a humanitárius

eszme, mint a beavatkozás jogcímei

 

Mostanában egyre erõteljesebben hangoztatják az emberi jogokat. Az ügy zászlóvivõi azonban ma új jelképek alatt masíroznak. Az elmúlt évtizedekben a haladó erõk aktívan hozzájárultak azon eszmék védelmezéséhez, melyeket a nemzetek összefogása szentesített. Természtesen akkor is voltak diktatúrák, amelyek e jogok nevében gúnyt ûztek az egyéni és a társadalmi szabadság szükségletébõl. Voltak, akik azt állították, hogy amíg az állampolgárok nem kérdõjelezik meg a fennálló rendet, addig joguk van a lakáshoz, az egészséghez, az oktatáshoz és a munkához. Siettek azonban hozzátenni, hogy nem szabad összetéveszteni a szabadságot a szabadossággal, és “szabadosság” alatt a rendszerrel való szembefordulást értették.

Ma a jobboldal vette át tõlük a zászlót, és õk buzgólkodnak az emberi jogok és a béke védelmezésén, elsõsorban azokban az országokban, amelyeket nem uralnak teljesen. Nemzetközi csatornák felhasználásával intervenciós erõket szerveznek, amelyek a világ bármely pontjára képesek eljutni, hogy “igazságot” szolgáltassanak. Elõször gyógyszert és élelmiszert osztanak, de aztán golyózáport zúdítanak a lakosságra, azt a réteget támogatva, amely a leginkább behódol nekik. Hamarosan bármelyik ötödik hadosztály elõállhat azzal, hogy országában veszélybe került a béke, vagy hogy lábbal tiporják az emberi jogokat és segítséget kérhetnek az intervenciósoktól. Valójában arról van szó, hogy tökélyre fejlesztették a kölcsönös segítségnyújtásról kötött egyezmények rendszerét, amellyel legalizálják ezeknek a “semleges” erõknek a beavatkozását. Hát így érvényesítik manapság a jócskán megfiatalított, jó öreg Pax Romanát. A madárjelkép légiós sasból elõbb picassói békegalambbá változott, majd napjainkban igencsak kinõttek a ragadozó karmai. Már nem a bibliai bárkára tér vissza, olajágat hozva, hanem a vagyon bárkájára száll le, dollárbankót szorongatva éles csõrében.

Persze mindezt tetszetõs magyarázatokkal fûszerezik. És itt kell nagyon résen lennünk, mert amikor mindenki számára nyilvánvaló, humanitárius szándékkal avatkoznak be harmadik országokban, olyan precedenst teremtenek, amely törvényesíti további, immár nem humanitárius jellegû és nem nyilvánvaló akcióikat. Látható, hogy a globalizáció folyamatának eredményeképpen az ENSZ katonai szerepe egyre nõ, és ez nem kis veszélyt rejt magában. A béke és a nemzetközi szolidaritás eszméjének manipulálásával újra veszélybe kerül a népek függetlensége és önrendelkezési jog.

Hagyjuk a béke kérdését egy más alkalomra, és nézzük meg most egy kicsit közelebbrõl az emberi jogokat, amelyek, mint tudjuk, nem korlátozódnak a lelkiismereti, a politikai és a szólásszabadságra. Ezeknek a jogoknak a védelme sem szorítkozik azon állampolgárok üldözésének, bebörtönzésének és meggyilkolásának megakadályozására, akik valamiben különböznek az adott rendszer elvárásaitól. A védelem tehát nem merül ki az embereket fenyegetõ, közvetlen testi erõszak elhárításában. Ezen a ponton még igen nagy zavar és rendszertelen tevékenység tapasztalható, de a Nyilatkozat világosan meghatározza az alapvetõ eszméket.

 

3. A többi emberi jog

 

A dokumentum 2. cikkének (1) bekezdése kimondja:

“Mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül hivatkozhat a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra.”

Íme néhány a kinyilvánított jogok közül:

23. cikk (1). “Minden személynek joga van a munkához, a munka szabad megválasztásához, a méltányos és kielégítõ munkafeltételekhez és a munkanélküliség elleni védelemhez.”;

25. cikk (1). Minden személynek joga van a saját maga és családja egészségének és jólétének biztosítására alkalmas életszínvonalhoz, nevezetesen élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi gondozáshoz, valamint a szükséges szociális szolgáltatásokhoz, joga van a munkanélküliség, betegség, rokkantság, özvegység, öregség esetére szóló, valamint mindazon más esetekre szóló biztosításhoz, amikor létfenntartási eszközeit akaratától független körülmények miatt elveszti.”

A tagállamok által aláírt cikkek az emberi jogok egyenlõségének és egyetemességének eszméjén alapulnak. A Nyilatkozat szellemétõl és szövegétõl teljesen távol áll olyan feltétek kiszabása, mint hogy: “…ezen jogok gyakorlása csak akkor biztosított, ha az nem zavarja a makroökonómiai változót.” Vagy: “…ezen jogok akkor lesznek biztosíthatók, ha létrejön a jóléti társadalom.” Mindazonáltal el lehet torzítani a 22. cikk tartalmát:

“Minden személynek mint a társadalom tagjának joga van a szociális biztonsághoz; minden személynek ugyancsak igénye van arra, hogy – az államok erõfeszítései és a nemzetközi együttmûködés eredményeképpen és számot vetve az egyes országok szervezetével és gazdasági erõforrásaival – a méltóságához és személyiségének szabadon való kifejtéséhez szükséges gazdasági, szociális és kultúrális jogait kielégíthesse.

Ebben a “…számot vetve az egyes országok szervezetével és gazdasági erõforrásaival” kitételben elmosódik a jogok tényleges gyakorlása, és ez egyenesen a gazdasági modellek kérdéséhez vezet bennünket.

Képzeljünk el egy országot, amely kellõ szervezettel és erõforrásokkal rendelkezik ahhoz, hogy egycsapásra átlépjen a szabad piacgazdasági rendszerbe. Ebben a helyzetben az állam egyszerû “adminisztrátorrá” válik és a magánvállalkozások veszik át a gazdaságfejlesztési feladatokat. Az egészségügyi, az oktatási és a társadalombiztosítási költségvetést fokozatosan megnyirbálják. Az állam megszünteti támogató tevékenységét, amelynek következtében nem felelõs többé a kialakuló helyzetért. A magánvállalat sem köteles a problémákat megoldani, hiszen azokat a törvényeket, amelyek a jogvédelemre kötelezhetnék, sorra módosítják. A vállalat még a munkaegészségügyi és a munkavédelmi elõírásokat is vitatni kezdi. Az egészségügy privatizációjának mentõ ötlete és gyakorlata pedig lehetõvé teszi a vállalat számára, hogy betöltse az elõzõ, átmenetei idõszak által hagyott ûrt. A privatizáció elõretörésével azután ez a séma ismétlõdik meg más területeken is, amenyiben hatékony szolgáltatásokat nyújtanak mindenkinek, aki meg tudja fizetni õket, azaz a lakosságnak csak mintegy 20 %-a lesz képes kielégíteni a szükségleteit. Ki fogja hát megvédeni az emberi jogokat az egyetemesség és az egyenlõség eszméjének keretei közt, ha ezek csak “…az egyes országok szervezetével és gazdasági erõforrásaival számot vetve” gyakorolhatók? Nyilvánvaló ugyanis, hogy “minél kisebb egy állam, annál virágzóbb az ország gazdasága”, érvelnek ennek az ideológiának a hívei. Az efféle vitában egycsapásra áttérnek az “általános jólétrõl” szóló idilli kinyilatkoztatásból a nyílt brutalitásba, amellyel ultimátumszerûen ilyesfajta kijelentéseket tesznek: “Ha a törvények korlátozzák a tõke mûködését, akkor az kivonul az országból, megszûnnek a befektetések, nem lesznek nemzetközi hitelek, sem adósságátütemezés, aminek következtében csökkenni fog a kivitel és a termelés, és végeredményben ingataggá válik a társadalmi rend.” Íme, ilyen egyszerûen feltárható a zsarolás számos modellje közül az egyik. Ha felidézzük, hogy a fentieket egy elegendõ erõforrással rendelkezõ, a piacgazdaságba való átmenet idejét élõ országról mondtuk, könnyen elképzelhetjük, mennyivel súlyosabb a helyzet egy olyan ország esetében, amelynek nincs meg a szükséges szervezeti fejlettsége és hiányoznak az alapvetõ erõforrásai. Ahogy azt az új Világrend és a gazdasági egymásrautaltság elõrevetíti: a tõke minden országban (a szegényekben és a gazdagokban is) veszélyezteti az emberi jogok egyetemességen és egyenlõségen alapuló koncepcióját.

A fenti érvelés nem alapozható a 22. cikk szorosan értelmezett szövegére, mert ebben (és az Emberi Jogok Nyilatkozatának egészében) sehol sem helyeznek gazdasági érveket az ember fölé, amelyek viszonylagossá tenné a jogait. Olyan felületes érvek felsorakoztatása sem törvényes, hogy mivel a társadalmi fejlõdés alapja a gazdaság, minden erõvel a makroökonómiai változóra kell összpontosítani, és ha már bõséget teremtettünk, sor kerülhet az emberi jogok érvényesítésére is. Ez éppoly ostobán egyszerû okoskodás, mintha azt mondanánk: “mivel az emberi társadalomra is hat a gravitáció, elõbb ezt kell legyõznünk, hogy aztán sort keríthessünk az emberi jogokra is”. Egy egészséges társadalomban senkinek sem jut eszébe bizonytalan alapra házat építeni, mert természetesnek veszi a gravitáció törvényét, és ugyanígy mindenki tudatában van a gazdasági elõfeltételeknek, illetve a fontosságnak, hogy  ezekre helyes megoldás szülessen az ember életének érdekében. De ezzel már jócskán elkanyarodtunk voltaképpeni témánktól.

Az emberi jogok kérdése nem korlátozódik az utóbb említett munkaügyi, bérezési és segélyezési vonatkozásokra, ahogy nem merül ki a politikai kifejezõdésben, és a tudat szabadságában sem. Rávilágítottunk a Nyilatkozat egy szövegezési hibájára, de még ezzel együtt is el kell ismernünk, hogy ha minden kormány szigorúan betartaná a cikkeit, a világ igen jelentõs, kedvezõ változáson menne át.

 

4. Az emberi jogok egyetemessége és a kultúrális tézis

 

Az embereknek számos, egymástól eltérõ nézetei vannak, és a nézõpontok e változatossága gyakran a kultúrák sokféleségébõl fakad, amelyek szemüvegén át a valóságot szemléljük. Javaslatunk az emberi jogok kérdésének egészét érinti. Valójában az egyetemes, és minden társadalomban egyenlõ jogokkal és funkciókkal rendelkezõ emberrel szemben ma kialakulóban van egy “kultúrális” tézis, amely ettõl eltérõ véleményt képvisel. Ennek az álláspontnak a hívei úgy gondolják, hogy az úgynevezett egyetemes emberi jogok csupán a Nyugat álláspontjának általánosítását jelentik, amely megalapozatlanul törekszik egyetemes érvényre. Vegyük példának a 16. cikket:

1. “Mind a férfinak, mind a nõnek, a házasságra érett kor elérésétõl kezdve joga van a fajon, nemzetiségen vagy valláson alapuló korlátozás nélkül házasságot kötni és családot alapítani. A házasság tekintetében a férfinak és a nõnek mind a házasság tartama alatt, mind a házasság felbontása tekintetében egyenlõ jogai vannak.”

2. “Házasságot csak a jövendõ házastársak szabad és teljes beleegyezésével lehet kötni.”

3. “A család a társadalom természetes és alapvetõ alkotó eleme és joga van a társadalom, valamint az állam védelmére.”

A 16. cikknek ez a három bekezdése számos értelmezési nehézséget vet fel a különbözõ kultúrákban és az alkalmazásuk is gondot jelent a közel- és távol-keleti, valamint más ázsiai és afrikai kultúrákban. Azaz problematikusak az emberiség nagyobb része számára. Hiszen ebben a nagy és sokféle világban még a házasságot sem értelmezik mindenütt a Nyugat számára oly természetes módon. Következésképpen vitathatóvá válnak ezek az intézmények és a hozzájuk kapcsolódó egyetemes emberi jogok is. Ugyanez történik, ha a Jog és az Igazságosság elvét nézzük általánosságban; a bûnösök megbüntetésének, illetve a bûnözõk rehabilitálásának ügyében még a nyugati kultúrájú országok közt sincs egyetértés. Saját kultúránk érvényének kiterjesztése az egész emberiségre rendkívül groteszk helyzetet idéz elõ. Az Egyesült Államokban például az egyetemes emberi jogok elleni súlyos vétségnek számít a tolvaj kezének büntetõjogi levágása, amely elterjedt eljárás egyes arab országokban, ugyanakkor elméleti vitát folytatnak arról, melyik a humánusabb kivégzési mód, a gázkamra, a villamosszék, a halálos injekció, az akasztás vagy esetleg valamely más borzongató halálnem. Az is igaz azonban, hogy míg az Államokban is sokan ellenzik a halálbüntetést, az arab országokban is vannak olyanok, akik elutasítják a bûnösök bármiféle testi fenyítését. A szokások és az életmód változása a Nyugat számára is egyre nehezebbé teszi a hagyományos “természetes” családmodell fenntartását. Családnak számít-e az amelyben örökbefogadott gyermekeket nevelnek? Természetesen igen. Családnak számít-e az, amelyben a házaspárt azonos nemû emberek alkotják? Egyes országokban már ez is megengedett. Mi a döntõ akkor a család fogalmának meghatározásában, a “természetes” jelleg vagy a bizonyos funkciók ellátására vállalt, önkéntes kötelezettség? Milyen érvek támasztják alá a monogám család felsõbbrendûségét más kultúrák többnejû vagy többférjû családjával szemben? Ha ezek a kérdések is vitatottak, beszélhetünk-e a továbbiakban egyetemes családjogról? Melyek azok az emberi jogok, amelyeket ebben az intézményben védelmezni kell, vagy éppen nem kell? Nyilvánvaló, hogy az egyetemes (mely oly kevéssé az a saját területén) és a kultúrális felfogás közti dialektika a család vonatkozásában nem oldható fel (és ez csak az egyik példa a sokféle lehetõség közül), és attól tartok, a társadalmi élet más területein sem lenne az.

Mondjuk hát ki egyszer s mindenkorra: itt immár az emberi lény fogalmának globális meghatározása a tét, hiszen az egymásnak ellentmondó megközelítések egyike sem nyújt hozzá eléggé szilárd alapot. Erre a meghatározásra pedig szükség van, mert sem az általános jog, sem az emberi jogok nem érvényesíthetõk, ha nem tesszük világossá legmélyebb értelmüket. Itt már nem a jog legáltalánosabb kérdéseinek elméleti felvetésérõl van szó. Vagy olyan jogokról beszélünk, amelyeknek érvényesülése a fennálló hatalomtól függ, vagy olyanokról, amelyeket teljesíteni szeretnénk. Errõl egy más alkalommal már szóltunk (lásd: a “Törvény” fejezetet az Emberi Táj c. mûben):

“Gyakorlatias emberek elméletek gyártásába nem bonyolódva kijelentették, hogy azért van szükség valamilyen törvényre, hogy a társadalmi együttélés lehetõvé váljon. Azt is kimondták: a törvényt azért hozzák, hogy megvédje azok érdekeit, akik elrendelik. Úgy tûnik, hogy az elõzetes hatalmi helyzet ad lehetõséget egy adott törvény bevezetésére, mely azután törvényesíti a hatalmat. Témánk tehát a hatalom, mint egy szándék kötelezõvé tétele, akár elfogadott az a szándék, akár nem. Azt mondják, hogy az erõszak nem szül jogokat, de e helytelen értelmezés csak akkor fogadható el, ha az erõszakra mint brutális testi cselekedetre gondolunk. Holott valójában a (gazdasági, politikai stb.) erõszaknak nem kell érzékelhetõen megnyilvánulnia ahhoz, hogy jelen legyen és tekintélyt szerezzen. Másfelõl a nyers fenyegetésként kifejezett testi erõ (például a fegyvereké) is olyan helyzeteket teremt, illetve tart fenn (egyidejûleg), melyeket törvény igazol. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a fegyverek ilyen vagy olyan irányú használata emberi szándékoktól függ és nem a jogoktól…”

Máshelyütt pedig ezt olvashatjuk:

“Aki megsért egy törvényt, az egy abban elõírt helyzetet hagy figyelmen kívül, és ezzel sorsát (jövõjét) mások döntéseinek teszi ki. De világos, hogy a “jelennek”, annak a pillanatnak, amelyben a törvény érvényt kezd szerezni, a gyökerei a múltba nyúlnak vissza. A szokás, az erkölcs, a vallás vagy a társadalmi konszenzus gyakran emlegetett források egy törvény létezésének igazolásakor. Valamennyi ilyen forrás pedig attól a hatalomtól függ, amely ezeket elõírja. E források eredetét felülvizsgálják, miután az õket létrehozó hatalom megbukott vagy olyan módon változott meg, hogy az elõzõ jogrend fenntartása összeütközésbe kezd kerülni az “ésszerûséggel”, a “társas élet szabályaival” stb. Amikor egy törvényhozó megváltoztat egy törvényt, vagy egy nép képviselõinek együttese megváltoztatja az ország alkotmányát, látszólag nem sértik meg a törvényt, mert akik eljárnak, nincsenek kitéve mások döntéseinek. Azaz a hatalom az õ kezükben van, vagy egy hatalom képviselõiként járnak el. E helyzetekben világosan látható az, hogy a hatalom szüli a jogokat és a kötelezettségeket, nem pedig fordítva.”

És az idézet befejezéseként:

“Az emberi jogok nem bírnak olyan egyetemes érvénnyel, mely kívánatos lenne, mert a törvények nem az emberi lény egyetemes hatalmától függnek, hanem egy kisebbségnek az egész feletti hatalmától. Még a saját testünkkel való rendelkezésre vonatkozó legelemibb követeléseket is lábbal tiporják szerte a világon, ezért csak vágyakról beszélhetünk, melyeknek jogokká kellene válniuk. Az emberi jogok nem a múlthoz tartoznak; ott vannak a jövõben, magukhoz húzva a szándékosságot, táplálva egy olyan harcot, mely feléled az ember sorsát ért minden sérelemkor. Ezért minden mellettük szóló követelésnek értelme van, mert megmutatja a jelenlegi hatalmaknak, hogy nem mindenhatóak és hogy nem az õ kezükben van a jövõ.”

Az emberi lény általunk megfogalmazott általános meghatározásából kiindulva nem szükséges újra bizonygatnunk, hogy a kultúrák sokszínûségét megtartva is lehetséges egy összetartó irányban létrejövõ közös, emberi struktúra történelmi eljövetele. Az egyetemes emberi nemzet megteremtéséért folytatott harc egyben minden kultúra harca az egyre kiteljesedõbb emberi jogokért. Ha valamely kultúrában nem ismerik el a teljes élethez és a szabadsághoz való jogot, és más értékeket helyeznek az ember fölé, akkor ott valami kisiklott, valami szembefordult a közös sorssal, és ennek a kultúrának a megnyilvánulásait az adott idõpontban határozottan el kell utasítanunk. Az emberi jogok meghatározása ma még korántsem pontos, de amíg nincs jobb, ezeket kell védelmeznünk és tökéletesítenünk. Ezek a jogok ma még csupán törekvések és nem juthatnak teljes érvényre a fennálló hatalmi rend miatt. Az emberi jogok teljes érvényesítéséért folytatott harc szükségszerûen a jelenlegi hatalmi rend megkérdõjelezéséhez vezet és arra ösztönöz, hogy cselekedjünk e hatalmi rendnek az új emberi társadalom hatalmával való felváltására.

 

Baráti üdvözlettel:  Silo

Reklámok