Hetedik levél

Hetedik levél barátaimnak

 

1993. augusztus 7.

 

Kedves barátaim!

 

Ma a társadalmi forradalomról fogunk beszélni. Hogyan lehetséges ez? Némely gondolkodók úgy vélik, hogy a “forradalom” szó a “létezõ szocializmus” bukása után kiment a divatból. õk valószínûleg mindig is úgy gondolták, hogy az 1917 elõtti forradalmak csupán az “igazi” forradalom elõkészítõi voltak. Ha pedig az “igazi” forradalom megbukott, nincs többé értelme forradalomról beszélni. Szokás szerint ezek a gondolkodók élnek az ideológiai cenzúra adta lehetõségekkel és maguknak tartják fenn a jogot, hogy létjogosultságot adnak-e vagy sem a divatnak és a szavaknak. A szellem (jobban mondva a tömegtájékoztatási eszközök) e funkcionáriusait továbbra is áthidalhatatlan különbségek választják el tõlünk: azelõtt azt hitték, hogy a szovjet monolitizmus örök, most pedig megfellebbezhetetlen valóságnak tekintik a kapitalizmus gyõzelmét. A forradalom lényege szerintük a vérontás, nélkülözhetetlen eszközei pedig a zászlólengetés, a felvonulások és a heves hadonászással kísért beszédek. Kialakulási tájukban mindig is nagy szerepet töltött be a mozi és a Pierre Cardin divat. Ma például, ha az iszlám világ kerül szóba, nekik nyomban a nyugtalanító nõi viselet jut eszükbe, Japánról beszélve pedig a gazdasági javaslatokon túl kizárólag a mindig aktuális kimonóval hajlandók foglalkozni. Ha gyerekkorukban kalózfilmeken és regényeken nõttek fel, késõbb Katmandu, a távoli szigetek, a környezetvédelem, és a “természetesség” divatja vonzotta õket, ha viszont a vadnyugati történeteket és az akciófilmeket kedvelték, késõbb a kiélezett verseny vagy a puskaporos forradalom formájában képzelik majd el a haladást.

Elmerülünk a tömegkommunikációs kódok áradatában, amiben a véleményformálók a napilapokban, a folyóiratokban és a rádióban ontják ránk nézeteiket, amiben a mérsékeltebb intelligenciájú írók írják elõ a megvitatásra méltó témákat, és értelmes emberek tájékoztatnak bennünket a világ helyzetérõl… A kamerák elõtt nap mint nap megjelenik a véleményformálók társasága. Egymásnak adják a szót a pszichológusok, a szociológusok, a politológusok, a divatdiktátorok, a Kadhafit meginterjúvoló riporter és a titokzatos asztrológus. Aztán mind egyszerre kiáltják: “Méghogy forradalom? De hisz maga teljesen le van maradva!” Végsõ soron a közvélemény (jobban mondva az, amit közzétesznek) úgy véli, hogy bizonyos akadályok ellenére minden jó irányban halad és megerõsíti, hogy a forradalom halott.

De találkoztunk-e valaha olyan megalapozott elmélettel, amely kizárja a forradalmi folyamat lehetõségét a mai világban? Csupán dilettáns vélemények hangzanak el. Nincs olyan szilárd koncepció, amely méltó lenne a komoly vitára.

Térjünk hát rá a fontosabb kérdésekre.

 

1. Destruktív káosz vagy forradalom

 

Levélsorozatomban többször beszéltem már arról az általános helyzetrõl, amelyben élünk. Az elemzés eredményeképpen az alábbi következtetést vonhatjuk le: vagy hagyjuk, hogy elsodorjanak az egyre abszurdabb és rombolóbb tendenciák, vagy más irányba kell terelnünk az eseményeket. Ennek a megközelítésnek a mélyén a szabadság és a determinizmus dialektikája és a választásra és elkötelezettségre való emberi törekvés áll az embertelenséget szolgáló mechanikus folyamatokkal szemben. Embertelen a nagyfokú tõkekoncentráció, míg világszerte össze nem omlik. Embertelen az a világ, amelyben az éhezés, a migráció, a háborúk és a végeérhetetlen harcok, a mindennapos bizonytalanság, az egyre általánosabb önkény, a káosz, az igazságtalanság, a szabadság korlátozása és az új népámítás uralkodik. Elembertelenedik az a körforgás, amelyben az új civilizáció ugyanazokat az ostoba és zagyva lépéseket ismétli meg, mint az elõdei… ha ez még egyáltalán lehetséges lesz ennek az elsõ kialakulóban lévõ globális civilizációnak a összeomlása után. E hosszú történelemben azonban a generációk és az egyének élete olyan rövid és korlátozott, hogy az általános sorsot mindenki a saját kiterjesztett sorsának érzi, és nem a saját sorsát tekinti leszûkített általános sorsnak… Íly módon sokkal meggyõzõbb az az élet, amit az emberek ma élnek, mint az, ami holnap vár rájuk, vagy a gyermekeikre. Az emberek millióinak sürgetõ kényszerhelyzete amúgy sem ad teret egy feltételezett jövõ elképzelésének. Ebben a pillanatban is rengeteg tragédia történik, és ez már önmagában is bõven elegendõ ahhoz, hogy az általános helyzet gyökeres megváltoztatásáért harcoljunk. Miért emlegetjük akkor a holnapot, ha a jelenben ilyen súlyos kényszerhelyzetben vagyunk? Egyszerûen azért, mert a holnap képét egyre jobban manipulálják azért a céllal, hogy eltûrjük a jelen helyzetet, mintha csak egy jelentéktelen és elviselhetõ válságról lenne szó. “Minden gazdasági változásnak társadalmi ára van” – hangoztatják. “Sajnálatos – teszik hozzá – hogy mindannyiunk jobb jövõje érdekében nektek nehezebb jelent kell elviselnetek.” “Régen talán volt ilyen szintû technológia és ennyi gyógyszer mint a fejlett világban?” – teszik fel a kérdést. “Nemsokára rátok is sor kerül!” – állítják.

És míg bennünket félretolnak ezek a mindenki számára haladást ígérõk, egyre jobban elmélyítik a szakadékot, amely a vagyonos kisebbség és az egyre inkább sújtott tömegek közt tátong. Ez a társadalmi rend ördögi körbe zár bennünket, mely újraéleszti és elõrevetíti azt a globális rendszert, amely a világ minden pontjára elkerülhetetlenül kiterjed. De az is igaz, hogy mindenütt kezd megrendülni a társadalmi vezetés ígéreteibe vetett bizalom, a hozzáállás egyre radikalizálódik és kezdetét veszi az általános agitáció. Vajon mindenki mindenki ellen harcol majd? Kultúrák más kultúrák ellen, földrészek földrészek, régiók régiók, etnikumok etnikumok, szomszédok szomszédok és családtagok családtagok ellen fognak harcolni? Az irányítatlan spontaneitást választjuk-e és vaktában rohanunk, mint a fájdalomtól dühöngõ, megsebzett állatok, vagy a különbözõ csoportokat bevonva összefogunk a világforradalom érdekében? Mindezzel azt akarom megfogalmazni, hogy választanunk kell a destruktív káosz vagy az elnyomottak társadalmi különbségét megszüntetõ forradalom között. Arról beszélek, hogy a világhelyzet és az egyének személyes sorsa napról-napra több konfliktussal van teli, és kész öngyilkosság azok kezébe adni a jövõt, akik ezt a folyamatot mindmáig irányították. Ma már nem olyan idõket élünk, amikor minden akadályt félre lehet söpörni és másnap kikiáltani: “Varsóban béke van”. Már nem olyan idõket élünk, amikor a lakosság 10%-a korlátlanul uralkodhat a 90% felett. Ebben a világszerte bezáruló rendszerben, mely nem mutat valamely egyértelmû változás irányába, minden a hatalom és a tõke koncentrációján múlik. Ennek eredményeként a zárt rendszerben nem várható más, mint általános zûrzavar. A rendszer paradoxona arra figyelmeztet bennünket, hogy minél inkább igyekszünk rendet teremteni a zûrzavarban, annál nagyobb zûrzavar keletkezik. Nincs más kiút, mint forradalmasítani a rendszert, és megnyitni az emberi vágyak és szükségletek sokszínûsége elõtt. Ha így értelmezzük a feladatot, a forradalom olyan rendkívüli nagyságot és távlatokat nyer, amellyel soha azelõtt nem rendelkezett.

 

2. Milyen forradalomról van szó?

 

Egyik korábbi levelemben a munka és a nagytõke, az igazi és a formális demokrácia, a decentralizáció és a centralizáció, a megkülönböztetés-mentesség és a megkülönböztetés, a szabadság és az elnyomás ellentétérõl fejtettem ki a véleményemet. Ha a jelenlegi helyzetben a tõke fokozatosan a banktõke kezébe vándorol, ha a banktõke a vállalatok, az országok, a régiók és a világ gazdájává válik, a forradalomnak a banktõke ellenõrzésére kell irányulnia, oly módon, hogy az szolgáltatásait uzsorakamat felszámítása nélkül nyújtsa. Ha egy vállalat úgy mûködik, hogy a tõke nyereséget kap, a dolgozó pedig bért vagy fizetést, ha a vállalat irányítása és a döntés a tõke kezében van, akkor a forradalom része kell hogy legyen az, hogy a nyereséget visszaforgassák, a termelést kiszélesítsék és munkahelyeket teremtsenek, és az irányítást és a döntéshozatalt osszák meg a munka és a tõke között. Ha egy ország közigazgatási egységei vagy tartományai központi irányítás alatt állnak, a forradalom része kell hogy legyen a hatalom átszervezése úgy, hogy a tartományi egységek föderatív köztársaságot alkossanak, és a tartományok hatalma is decentralizálódjon a kisebb közösségek javára, ahonnan választói képviselet kiindul. Ha az egészségügyben és az oktatásban az országban nem részesül mindenki egyformán, akkor a forradalom részének kell lennie a mindenki számára ingyenes oktatás és az orvosi ellátás biztosítása, mert végsõ soron ez az a két legfõbb érték, melyet a forradalom a jelenlegi társadalom két értéke – a gazdagság és a hatalom – helyére kíván állítani. Ha mindent az egészségügy és az oktatás szolgálatába tudunk állítani, a jelenlegi társadalom bonyolult gazdasági és technológiai problémái nyomban kezelhetõek lesznek. Meggyõzõdésünk hogy, ellenkezõ esetben sosem jutunk el a fejlõdõképes társadalomhoz. A kapitalizmus legfõbb érve, hogy mindent kétségbe von és azt kérdezi, vajon honnan lesznek erõforrások, és hogyan emelkedik a termelékenység, mert szerinte az erõforrások a bankkölcsönökbõl és nem a nép munkájából származnak. Különben is, mire jó a termelékenység, ha az kicsúszik azoknak a kezébõl, akik a javakat megtermelték? Nincs semmi különös abban a modellben, amely a világ bizonyos részein évtizedek óta mûködik, és ma már bomlófélben van. Igaz, hogy az egészségügy és az oktatás szintje ezekben az országokban bámulatosan emelkedik, csakhogy ugyanakkor nemcsak fizikai hanem pszichoszociális járványok ütik fel a fejüket. Ha az oktatás önkényes, erõszakos és idegengyûlölõ embereket képez, ha az egészségügy fejlõdése elõsegíti az alkoholizmus, a drogfogyasztás és az öngyilkosságok terjedését, akkor az ilyen modell nem ér semmit. Csodálhatjuk a szervezett oktatási központokat, a jól felszerelt kórházakat, de mi arra törekszünk, hogy mindezt megkötések nélkül a nép szolgálatába állítsuk. Az egészségügy és az oktatás tartalmi és jelentésbeli lényegét illetõen sok mindennel vitába szállunk a jelenlegi rendszerrel.

Olyan társadalmi forradalomról beszélünk, amely gyökeresen megváltoztatja a nép életkörülményeit, olyan politikai forradalomról, mely átalakítja a hatalmi struktúrát, és végsõ soron olyan emberi forradalomról, mely saját paradigmáit emeli a jelenlegi dekadens értékek helyére. A humanizmus vezérelte társadalmi forradalom a szükséges átalakítások érdekében magához ragadja ugyan a politikai hatalmat, ez a hatalomátvétel azonban nem öncélú. Az erõszak nem lényegi alkotóeleme ennek a forradalomnak. Hisz mire lenne jó kivégezni vagy börtönbe vetni az ellenséget? Mi lenne akkor a különbség köztünk és a mindenkori elnyomók közt? A gyarmatbirodalom ellen lázadó indiai forradalom a tömegek nyomásával és nem erõszakkal hatott. Ez a forradalom eszmei korlátai miatt befejezetlen maradt, ugyanakkor új cselekvési és harcmodort vezetett be. Az iráni forradalom a nép nyomására bontakozott ki az egyeduralom ellen, és nem volt szüksége a politikai hatalmi központok elfoglalására, mert ezek maguktól is “kiürültek” és feldarabolódtak, míg végül megszûntek mûködni… aztán az intolerancia mindent elrontott. Mint látható, a forradalomnak sokféle eszköze lehet, köztük akár a választási gyõzelem is, de a gyökeres szerkezetváltást minden esetben azonnal végre kell hajtani, egy új jogrend létrehozásával kezdve, amely többek között világosan megmutatja az új termelési viszonyokat, megakadályoz mindenfajta önkényeskedést, és szabályozza azon múltbéli struktúrák mûködését, amelyek megjavíthatók.

A mostanában végüket járó forradalmak vagy a születõben lévõ újak, nem jutnak túl a kátyúba jutott rendszer bírálatán vagy a tömegmegmozdulásokon, ha nem a humanizmus vezérelte irányban haladnak, vagyis olyan társadalmi kapcsolatrendszer irányában, melynek központi értéke az ember, és nem valami egyéb, mint például a “termelés”, a “szocialista társadalom”, stb. Ha azonban az embert akarjuk központi értékké tenni, gyökeresen új értelmet kell adnunk az “ember” kifejezésnek. A jelenlegi értelmezések igen messze vannak már a humanitás valódi mibenlétének megértéséhez szükséges érzékenységtõl. Arra is rá kell világítanunk, hogy a korszak felületes naivitása által elfogadott modelleken kívül kezd kialakulni egy kritikai értelmiség. Példaként említhetjük, hogy G. Petrovicnál is megtalálhatjuk az elõbb kifejtett koncepció elõfutárát. Petrovic úgy definiálja a forradalmat, mint “egy lényegében új létforma kialakítását, mely különbözik mindenfajta embertelen, emberellenes és még nem egészen emberi létformától”. Petrovic a forradalmat a lét legmagasabb formájaként határozza meg, mint teljes és szabad létet (dolgozat “A forradalom fogalmi meghatározásának szükségességérõl”, 1977, La Filosofía y las Ciencias Sociales, Moreliai kongresszus 1975)

Az elnyomott tömegek reménytelenségét kifejezõ forradalmi hullám megállíthatatlan. De ez még nem elég, mivel a folyamat helyes iránya nem a “társadalmi gyakorlat” egyszerû mechanizmusa révén alakul ki. A szükségletek mezejérõl a szabadság mezejére lépni a forradalom segítségével, ez ennek az embert rabságban tartó kornak a legfontosabb kihívása. Az eljövendõ forradalmaknak, ha túljutnak a kaszárnya- vagy palotaforradalom, az osztályharc, a nemzetiségi vagy vallási követelések szintjén, olyan, átalakító jelleget kell ölteniük, amely az ember lényegét tartalmazza. Ebbõl az következik, hogy a különbözõ országok konkrét helyzetében hozott változásokon túl egyetemes jelleget öltenek és a világméretû átalakítást célozzák. Ezért amikor “világforradalomról” beszélünk, ez alatt bármilyen humanista, vagy humanistává kifejlõdõ forradalmat értünk, amely jellege és célja mindig túlmutat önmagán, még ha korlátozott helyzetben zajlanak is. És az ilyen forradalom, függetlenül esetleg jelentéktelen helyszínétõl és tartalmazza minden ember lényegét. A világforradalmat nem lehet a siker oldaláról megközelíteni, csupán valódi humanizáló dimenziójában. Az ilyen új típusú forradalomnak megfelelõ új forradalmártípus, lényegébõl és tevékenységébõl fakadóan a világ emberivé tevõje kell, hogy legyen.

 

3. Akciófrontok a forradalmi folyamatban

 

Most azokról a gyakorlati kérdésekrõl szeretnék beszélni, amelyek forradalmi folyamatok irányába ható társadalmi erõ egységéhez, szervezéséhez és növeléséhez szükséges feltételek megteremtésével kapcsolatosak.

A haladó erõket a minimális egyetértés alapján tömörítõ régi frontelmélet, a mai gyakorlatban a társadalmi bázissal nem rendelkezõ, különbözõ pártok “összeállásában” nyilvánul meg. Ebbõl aztán egyre több ellentét származik a különbözõ klikkek közt, akik mind sajtófõszerepre és a választók kegyeinek megnyerésére törekednek. Voltak korszakok, amikor egy-egy elegendõ gazdasági erõforrással rendelkezõ párt meg tudta akadályozni a feldarabolódást, és választási “frontokat” tudott alakítani. Mára a helyzet jelentõsen megváltozott, de a hagyományos baloldal úgy folytatja, mintha mi sem történt volna. Felül kell vizsgálni a párt jelenlegi funkcióját, és fel kell tenni a kérdést, vajon a politikai pártok-e azok a szervezetek, amelyek megindíthatják a forradalmat. Mert ha a rendszer üres formákká alakította a pártokat, amelyeknek a mûködését a nagytõke és a bankok irányítják, az emberi alapok nélküli pártfelépítmény közel kerülhet a formális hatalomhoz (de nem a valódi hatalomhoz), de a legcsekélyebb változtatásra sem képes. A politikai akcióhoz ma olyan párt megalakítására van szükség, amely különbözõ szinteken sikeres választási képviselettel rendelkezik. Azt azonban az elsõ pillanattól fogva világossá kell tenni, hogy az említett képviseletnek az a célja, hogy a konfliktusokat a fennálló hatalom ellen irányítsa. Ilyen összefüggésben a népképviselettel rendelkezõ párt tagjai nem állami funkcionáriusok, hanem olyan vonatkozási pontok, akik feltárják a rendszer ellentmondásait, és szervezik a forradalmi harcot. Más szavakkal, a politikai (intézményes vagy párt) munka itt széleskörû társadalmi jelenség kifejezõdéseként értelmezendõ, amelynek megvan a maga dinamikája. A párt a választások idején fejti ki a legintenzívebb tevékenységet, de az alkalmankként alapul szolgáló, különbözõ akciófrontok is a választási idõszakot használják fel a konfliktusok feltárására és szervezettségük kiteljesítésére. Ebben lényeges különbség mutatkozik a hagyományos pártkoncepcióval szemben. Még néhány évtizeddel ezelõtt is úgy gondolták, hogy a párt harcos élcsapat, amely mindenféle akciófrontokat szervez. Itt mindez éppen fordítva igaz. Az akciófrontok szervezik és fejlesztik a társadalmi mozgalom alapját, és a párt ennek a mozgalomnak az intézményes megtestesítõje. A pártnak kell megteremtenie a feltételeket más haladó politikai erõk csatlakozásához, és nem törekedhet arra, hogy az említett erõk identitásukat elvesztve beleolvadjanak. A pártnak saját identitásán túllépve, széles “frontot” kell képeznie, amely összefogja a széttöredezett haladó erõket. Ám ha a pártnak nincs olyan valós bázisa amely irányítja ezt a folyamatot, sosem juthatunk túl klikkek egymás közti megállapodásain. Másrészt ez a megközelítés nem fordítható meg abban az értelemben, hogy a párt része legyen olyan egységfrontnak, amelyet más felépítmények irányítanak. Alkothat politikai frontot más erõkkel, ha ezek egyetértenek a párt szabta feltételekkel, amelynek igazi ereje az alap szervezésében van. Vizsgáljuk most meg a különbözõ akciófrontokat.

A különbözõ egységfrontoknak a községre vagy városra vonatkozó, országos közigazgatás területén kell tevékenykedniük. Egy-egy meghatározott területen munkahelyi és lakóhelyi akciófrontokat kell kialakítani, és az akciókat a megfelelõen rangsorolt, tényleges konfliktusokra kell összpontosítani. Ez azt jelenti, hogy a pillanatnyi elõnyökért folytatott harcnak nincs értelme, ha nem a szervezeti növekedés és az elkövetkezendõ lépések megtervezése érdekében történik. Nyilvánvaló, hogy minden konfliktust a lakosság életszínvonalával, egészségügyi ellátásával és oktatásával összefüggésben kell kezelni (az egészségügyi és oktatási dolgozóknak elõbb a társadalmi bázis közvetlen szervezetének szimpatizánsaivá, majd aktivistáivá kell válniuk).

Az érdekképviseleti szervezetekkel ugyanaz a helyzet, mint a rendszer pártjaival, ezért nem a szakszervezeti vagy szakmai ellenõrzést kell szorgalmazni, hanem a munkások összefogását, akik ennek követketkeztében megszüntetik a hagyományos vezetés ellenõrzését. Támogatunk minden közvetlen választási rendszert, a plenáris üléseket és gyûléseket, amelyek felelõsségre vonják a vezetõséget és állásfoglalásra kényszerítik õket a konkrét konfliktusokkal kapcsolatban, megkövetelve az alapkövetelmények betartását vagy a lemondásukat. A munka területén mûködõ akciófrontoknak persze mindenekelõtt olyan taktikát kell kidolgozniuk, amely növeli a társadalmi bázis szervezettségét.

Végezetül rendkívül fontos a bázisból kinövõ társadalmi és kultúrális intézmények kialakítása, mert ezek tömörítik az emberi jogaikban megkülönböztetett és üldözött csoportokat, egyéni sajátosságaik különbözõsége ellenére közös célt állítva elébük. Annak az elméletnek, mely szerint minden etnikumnak, közösségnek vagy megkülönböztetett embercsoportnak a maga erejébõl kell szembeszállnia az elnyomással, van egy súlyos hibája. Ez a nézet ugyanis abból indul ki, hogy az idegen elemekkel való “közösködés” az identitás elveszítésével jár, holott éppen az elszigeteltség teszi õket könnyen sebezhetõvé és felszámolhatóvá, vagy kényszeríti õket olyan mérvû radikalizálódásra, amellyel üldözõik igazolhatják a közvetlen támadást. A megkülönböztetett kisebbség túlélésének legjobb garanciája, ha egységfrontot képez másokkal, akik követeléseiket forradalommal kívánják érvényesíteni. Végül is a mai világrend teremtette meg a megkülönböztetés körülményeit, amelyek mindaddig nem szûnnek meg, míg ez a társadalmi rend meg nem változik.

 

4. A forradalmi folyamat és annak iránya

 

Meg kell különböztetnünk a forradalmi folyamatot és a forradalmi irányt. Nézõpontunkból a forradalmi folyamat a rendszer fejlõdésébõl eredõ mechanikus feltételek együttese. Az említett fejlõdés ugyanis zûrzavart kelt, amely végül az egész rendszer felett eluralkodik, megdönti azt vagy teljesen szétbomlasztja. A fenti elemzésnek megfelelõen a jelenlegi globalizációs tendencia, amely felé haladunk, máris zûrzavar jeleket produkál a rendszer egészének fejlõdésében. Ez a folyamat független a csoportok vagy az egyének önkéntes akcióitól. Errõl már több esetben szóltunk. Most a rendszer jövõje a probléma, mert a helyzet mechanikusan, haladó irány nélkül forradalmasodik. Ez az irány az emberi szándéktól függ, és nem követi a rendszerbõl fakadó feltételek determináltságát. Korábban már kifejtettük álláspontunkat az emberi tudat nem-passzív jellegérõl és arról a lényegi jellemzõjérõl, hogy nem tükrözi egyszerûen az objektív feltételeket, hanem képes szembe is fordulni velük, és felvázol egy a mostani életünktõl eltérõ jövõt (ajánljuk, hogy olvassa el a 4. levél 3. és 4. bekezdését, valamint a Hozzájárulások a gondolkodáshoz c. könyv, Történelmi fejtegetések (Discusiones Historiológicas) 3. fejezetének 2. és 3. bekezdését). A forradalom irányát a feltételek megválasztásának szabadságaként értelmezzük.

A kisebbség erõszak által érvényesíti akaratát a társadalom egésze felett, és olyan rendet, olyan tehetetlenségi rendszert alkot, amely biztosítja fejlõdését. Innen nézve a dolgokat, mind a termelési mód és az ebbõl eredõ társadalmi viszonyok, mind a jogrend és a rendszert igazoló és szabályozó, uralkodó ideológiák, mind a párhuzamos-állam, mely ellenõrzést gyakorol az egész társadalom felett, eszköz a hatalmon lévõ kisebbség érdekeinek és szándékainak szolgálatában. Azonban a rendszer mechanikus fejlõdése túlmutat a kisebbség szándékain, amely arra törekszik, hogy egyre inkább a saját kezében összpontosíthassa a hatalom és az ellenõrzés tényezõit, ezzel felgyorsítva a rendszer fejlõdését, ami így egyre inkább kicsúszik a fennhatósága alól. Íly módon a növekvõ zûrzavar összeütközésbe kerül a fennálló renddel, amely ezért védekezési mechanizmusainak arányos bevetésére kényszerül. Kritikus idõszakokban a rendszer a rendelkezésére álló erõszak teljes szigorával fegyelmezi a társadalom egészét. Elõbb-utóbb beveti a rendelkezésére álló legfõbb tartalékot, a hadsereget is. Ám biztosra veheti-e, hogy a hadsereg a rendszer világméretû hanyatlásának idõszakában is a megszokott módon fog fellépni? Ha nem, nagy változás következhet be a jelenlegi események folyamatában, amelyet érdemes lenne megvitatni. Elég ha a mait megelõzõ civilizációk végnapjaira gondolunk és láthatjuk, hogy a hadsereg fellázadt a fennálló hatalom ellen, kettéválva különbözõ oldalakon vett részt a társadalomban érlelõdõ polgárháborúkban és a rendszer, mivel e helyzetben nem tudott új irányítást bevezetni, folytatta útját a katasztrófa felé. Vajon a jelenleg kialakulóban lévõ világcivilizáció is hasonló sorsra jut? A következõ levelemben a hadseregrõl fogok beszélni.

 

Ezúton fogadják baráti üdvözletemet:  Silo