Hatodik levél

Hatodik levél barátaimnak

 

1993. április 5.

 

Kedves barátaim!

 

Elsõ levelemben azt a helyzetet elemeztem, amelyben élnünk kell. Írok benne továbbá az intézményrendszer felbomlásáról és a szolidaritás válságáról, és érintem az újfajta érzékenységi és viselkedésformák egyes kérdéseit is.

A másodikban a mai világ változásainak tényezõit mutattam be, valamint azokat a magatartásformákat, amelyeket e változásokkal összefüggésben tapasztalhatunk.

A harmadikban a változás egyes jellemzõit és a közvetlen környezetünkben megmutatkozó válság mibenlétét taglaltam.

A negyedikben, néhány levelezõtársam felkérésére korábban ismertetett álláspontomat igyekeztem alátámasztani, kifejtve véleményemet az emberi élet legáltalánosabb kérdéseirõl, igényeirõl és alapvetõ célkitûzéseirõl; a természeti és a társadalmi környezetrõl; a hatalom koncentrációjáról, az erõszakról és az államról.

Az ötödikben a szándékokban és a tettekben megnyilvánuló emberi szabadsággal foglalkoztam. Ebbõl kiindulva vizsgáltam a társadalmi gyakorlat etikai vonatkozásait és a mozgalmakat, kiemelve leggyakoribb hibáikat.

Most pedig néhány barátom újra arra kér, hogy körvonalazzam pontosabban a társadalmi és politikai teendõket és a változások elõidézésének kilátásait. E feladatot megoldhatnám úgy is, hogy egyszerûen megismétlem, amit az elsõ levelem elején írtam: “Hosszú ideje kapok leveleket a világ minden tájáról, amelyekben a könyveimben érintett témakörökrõl kérnek bõvebb magyarázatot. Általában olyan konkrét dolgokról szeretnének többet tudni, mint az erõszak, a politika, a gazdaság, az ökológia, vagy a személyes és interperszonális kapcsolatok. Mint látható, sok és sokféle kérdés merül fel, amelyekre ezen területek szakembereinek kell megadniuk a választ. Az ilyesmi nem rám tartozik.” Korábbi leveleimben azonban mégis kitértem az említett legjellemzõbb problémákra, ám az igényeket mégsem sikerült kielégítenem. Hogy is válaszolhatnék ilyen horderejû kérdésekre egy levél szûkre szabott keretei közt? Alaposan feladták nekem a leckét.

Mint tudják, részese vagyok egy eszmeáramlatnak, egy mozgalomnak, amely az elmúlt három évtized során számos intézményt hozott létre és szembeszállt mindenfajta diktatúrával és igazságtalansággal. Különös hangsúllyal lépett fel a félrevezetés, a rágalmazás és az igazság elhallgatása ellen. A mozgalom elterjedt az egész világon, és megõrizte gazdasági és ideológiai függetlenségét. Ha becstelen megalkuvással a könnyebb utat választotta volna, ma alighanem hangos elismerés és sajtóvisszhang övezné. Ez azonban végeredményben az abszurditás gyõzelmét jelentette volna, mindannak a gyõzelmét, ami ellen harcolunk. Történelmünk tele van vérrel, börtönökkel, deportálásokkal és mindenféle sorompóval. Ezt nem szabad elfelejtenünk. A mozgalom mindig is tisztelettel adózott a történelmi Humanizmusnak, amely elõtérbe helyezte a lelkiismereti szabadságot és küzdött a népámítás minden megnyilatkozása ellen, a legfõbb emberi értékek védelmében. És ez a mozgalom éppen elég tanulmányt és dolgozatot hozott létre ahhoz, hogy választ adjon egy olyan kor kérdéseire, amelyben felgyorsult a válság folyamata. Ezekre a tanulmányokra és dolgozatokra támaszkodom, amikor egy levél keretei közt ismertetem korunk humanistáinak eszméit és elsõdleges szándékait.

 

A HUMANISTA ALAPOKMÁNY

 

A humanisták a mai kor, a huszadik század gyermekei. Elõdjüknek ismerik el a történelmi Humanizmust, és a legkülönbözõbb kultúrák örökségébõl merítenek, nem csak azokéból, amelyek pillanatnyilag központi helyen állnak. Ezek a nõk és férfiak azonban képesek maguk mögött hagyni korukat, és felvázolni egy új világ körvonalait.

A humanisták érzik mély történelmi gyökereiket, és tudják, hogy a jövõjük még távolabbra vezet. A jövõbe tekintenek és harcolnak a jelenkor általános válságának leküzdéséért. Derûlátóak, hisznek a szabadságban és a társadalmi haladásban.

A humanisták internacionalisták, és egy egyetemes emberi nemzet létrehozásán fáradoznak. Egységében látják a világot, amelyben élnek, és közvetlen környezetükben tevékenykednek. Nem a világ uniformizálása a céljuk, hanem a sokféleség, az etnikai, nyelvi és szokásbeli különbségek, a helyi, regionális és autonóm sokszínûség, az eszmék és az elgondolások sokasága, a néphit, az ateizmus és a vallás változatossága, a munka és az alkotás sokoldalúsága.

A humanisták nem szolgálnak senkinek; nincsenek vezetõik és fõnökeik, és magukat sem tekintik senki képviselõjének vagy feljebbvalójának. A humanisták nem akarnak központi államhatalmat, sem azt helyettesítõ államalakulatot. A humanisták nem akarnak rendõri hadsereget, sem azt helyettesítõ fegyveres bandákat.

Ám a humanisták elképzeléseit fal választja el a mai világ valóságától. Eljött az idõ, hogy leromboljuk ezt a falat. Ehhez pedig a világ valamennyi humanistájának össze kell fognia.

 

I. A VILÁGTÕKE

 

Íme az általános igazság: a pénz minden. A pénz a kormány, a törvény, a hatalom. Az alapvetõ megélhetés. De ugyanakkor a mûvészet, a filozófia és a vallás is. Pénz nélkül semmi sem történik; pénz nélkül semmi sem lehetséges. Pénz nélkül emberi kapcsolatok sincsenek. Pénz nélkül nincs intim magánélet, de még a pihentetõ magány sem teremthetõ meg pénz nélkül.

Ám kapcsolatunk ezzel az “általános igazsággal” igencsak ellentmondásos. A többség nincs megelégedve ezzel a helyzettel. A pénz zsarnoksága alatt élünk. És ez a zsarnokság korántsem elvont, hiszen van neve, vannak képviselõi, végrehajtói és tagadhatatlan ténykedési formái.

Ma nem feudális gazdaságról vagy nemzeti iparról van szó; még csak nem is regionális csoportok érdekeirõl. Ma arról van szó, hogy ezek a továbbélõ történelmi formációk a nemzetközi finánctõke parancsainak engedelmeskednek. A világszerte koncentrálódó, spekulatív tõkének. Ily módon még a nemzeti államoknak is hitelekre és kölcsönökre van szükségük a fennmaradásukhoz. Mindenki befektetésekért koldul és garanciákat nyújt ahhoz, hogy a banktõke hozhassa meg a végsõ döntéseket. Hamarosan eljön az idõ, amikor maguk a vállalatok, a földek és a városok is a banktõke kizárólagos tulajdonát képezik. Hamarosan eljön az államellenesség ideje, amikor a régi rendet meg kell semmisíteni.

Ezzel egyidõben szertefoszlik a régi szolidaritás. Végeredményben a társadalmi kötelékek felbomlásáról van szó, és a közös gondok ellenére egymástól elszigetelt, közönyös embermilliók világának eljövetelérõl. A nagytõke nemcsak az objektív valóságot uralja azáltal, hogy ellenõrzése alá vonja a termelõeszközöket, hanem a szubjektív valóságot is, amennyiben a tájékoztatási eszközöket is ellenõrzi. Ilyen körülmények között kényükre-kedvükre rendelkezhetnek az anyagi és társadalmi erõforrások felett, menthetetlenül elpusztítva a természetet és fokozatosan kiirtva az emberiséget. Mindehhez rendelkezésükre áll a megfelelõ technológia is. És ahogy tönkretették a vállalatokat és az államot, az értelem tudományát is lealacsonyítják nyomort, pusztulást és munkanélküliséget hozó technológiává.

A humanistáknak nincs szükségük hosszas érvelésre ahhoz, hogy hangsúlyozzák, a világnak megvan a szükséges technológiai képessége hatalmas területek olyan problémáinak gyors megoldásához, mint az általános foglalkoztatás, az élelmezés, az egészségvédelem, a lakásellátás és -építés. Az, hogy nem élnek ezzel a lehetõséggel, egyszerûen azért van, mert a nagytõke vérlázító spekulációja megakadályozza.

A nagytõke már meghaladta a piacgazdaság korát, és kezdi arra idomítani a társadalmat, hogy szálljon szembe a maga teremtette káosszal. Ez ellen az értelmetlenség ellen nem az ész dialektikus érveit, hanem a legsötétebb fajgyûlölõ, fundamentalista és fanatikus erõket sorakoztatják fel. És ha ez a neo-irracionalizmus kerekedik felül egyes területeken és közösségekben, a haladó erõk cselekvési lehetõségei egyre jobban leszûkülnek. Másrészt viszont dolgozók milliói ébredtek már rá a központi államhatalom irrealitására és a kapitalista demokrácia csalárdságára. Ezért lázadnak fel a munkások korrupt szakszervezeti vezetõik ellen, csakúgy, ahogy a népek is megkérdõjelezik pártjaikat és kormányukat. Ezeknek a megmozdulásoknak azonban utat kell mutatni, mert másképp egy helyben topogó, spontán megnyilvánulásokká merevednek. A nép közt kell megvitatni a termelés tényezõinek alapvetõ kérdéseit.

A humanisták számára a termelésnek olyan tényezõi vannak, mint a munka és a tõke, és ezeken kívül ott van még a spekuláció és az uzsora. A jelenlegi helyzetben a humanisták azért küzdenek, hogy az elsõ két tényezõ közt fennálló abszurd viszony gyökeresen megváltozzék. Idáig ránk kényszerítették, hogy a haszon a tõkét illeti, a bér pedig a munkást, és az egyenlõtlenséget a befektetõ “kockázatvállalásával” indokolták… mintha a munkások nem kockáztatnák jelenüket és jövõjüket a munkanélküliség és a válság hányattatásai közepette.

Jelentõs szerep jut még a vállalatvezetésnek és a döntéshozatalnak is. Az a haszon, amelyet nem fektetnek be újra a vállalatba, vagy nem annak fejlesztésére vagy bõvítésére használnak, a tõkespekulációt szolgálja. Az a haszon, amely nem teremt új munkalehetõséget, a tõkespekulációt szolgálja. Következésképpen, a dolgozók harcának elsõsorban arra kell irányulnia, hogy rákényszerítse a tõkét a lehetõ legnagyobb termelékenység elérésére. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a dolgozók részt kapnak a vezetésben és a termelés irányításában. Másképp nem kerülhetnék el a tömeges elbocsátásokat, a vállalatok bezárását és leépítését. Az igazi nagy kárt az alacsony beruházási szint, a csalárd bukás, a kényszerû eladósodás és a tõke kimenekítése jelenti, nem pedig az a haszon, amit a termelékenység növelése hozna. Ha valaki még mindig azt bizonygatná, hogy a munkásoknak ki kell sajátítaniuk a termelõeszközöket, ahogy azt a XIX. században tanították, gondoljon csak a létezõ szocializmus nemrégiben bekövetkezett bukására.

Arra az ellenvetésre, hogy ha a tõkét ugyanúgy sarokba szorítjuk, ahogy a munkások sarokba vannak szorítva, akkor az számára ígéretesebb területekre menekül, azt tudom mondani, hogy ez már nem sokáig lehetséges, mivel a fennálló szerkezet irracionális jellege elõbb-utóbb telítettséget és világméretû válságot idéz elõ. Ez az ellenvetés, amellett hogy egy alapvetõ erkölcstelenségbõl indul ki, figyelmen kívül hagyja a tõke pénzoligarchiához való átáramlásának történelmi folyamatát, amelynek következtében a gyáros maga is a döntésbõl kizárt alkalmazottá válik abban a láncolatban, amelynek látszólag független eleme. Másrészt, a hanyatlási folyamat felgyorsulása a gyárost is rákényszeríti e tények átgondolására.

A humanisták tudják, hogy nem csak a munkaügy területén kell tevékenykedniük, hanem a politikában is, hogy megakadályozzák, hogy az állam a nemzetközi finánctõke eszközévé váljon, és hogy igazságossá tegyék a termelés tényezõinek viszonyát és visszaadják a társadalom önállóságát, amelytõl megfosztották.

 

II. A FORMÁLIS ÉS A VALÓS DEMOKRÁCIA

 

A demokrácia épülete romokban hever, mióta alapjai: a hatalmi csoportok függetlensége, a népképviselet és a kisebbségek tiszteletben tartása megrendültek.

A hatalmi csoportok elméleti függetlensége csak ámítás. Elég, ha a gyakorlatban megvizsgáljuk eredetüket és összetételüket, és máris felfedezhetjük a szoros szálakat, amelyek egymáshoz fûzik õket. Nem is lehet másképp. Valamennyien egyazon rendszer részei. Így aztán egymásközti gyakori marakodásuk, az egymás fölé rendelt funkciók, a korrupció és a szabálytalanságok ugyanazt a képet mutatják, mint egy-egy ország gazdasági és politikai helyzete.

Most pedig szóljunk a népképviseletrõl. Az általános választójog eterjedésétõl kezdve úgy gondolták, hogy a választást csupán egyetlen lépés választja el a népképviselõk mandátumának gyakorlásától. De az idõ múlásával világossá vált, hogy az elsõ lépésben sokan megválasztanak keveseket, a másodikban pedig ezek a kevesek becsapják a sokakat, és mandátumuktól idegen érdekeket képviselnek. Ez a hiba pedig a nép érdekeitõl eltávolodó, klikkekre szûkült politikai pártokban gyökerezik. A pártgépezetben ugyanis az érdekcsoportok pénzelik a jelölteket, és diktálják követendõ politikájukat. Mindez a népképviselet eszméjének és megvalósításának mély válságára utal.

A humanisták azért küzdenek, hogy megváltoztassák a népképviselet gyakorlatát, hogy nagyobb hangsúlyt fektessenek a néppel való konzultációra, a népszavazásokra és a jelöltek közvetlen megválasztására. Számos országban még ma is érvényben vannak olyan törvények, amelyek politikai pártoknak rendelik alá a független jelölteket, illetve kibúvókat nyújtanak és gazdasági korlátokat emelnek a társadalom akaratával szemben. Minden olyan alkotmány vagy törvény, amely ellenkezik az állampolgárok azon jogával, hogy szabadon válasszanak és megválaszthatók legyenek, alapvetõen csúfot ûz a valódi demokráciából, ami pedig minden törvényes rend csúcsa. Ha pedig esélyegyenlõséget hirdetünk, akkor a választási idõszakban a lakosság rendelkezésére kell bocsátani a tájékoztatási eszközöket, hogy a jelöltek egyforma eséllyel ismertethessék terveiket. Másfelõl törvényeket kell hozni a politikai felelõsségrõl annak érdekében, hogy azok, akik nem teljesítik választási ígéreteiket, törvénysértõnek minõsüljenek, elveszítsék mentelmi jogukat, és vállalják leváltásuk illetve politikai elítélésük kockázatát. Mert a másik megoldás, ami jelenleg érvényben van, és amely szerint az ígéretszegõ pártok és személyek csak az elkövetkezõ választások urnái elõtt bûnhõdnek, egyáltalán nem vet gátat az általuk képviselt tömegek becsapását jelentõ második lépés megtételének. Ami pedig a sürgetõ ügyekben történõ közvetlen konzultációt illeti, ennek gyakorlati megvalósítására nap mint nap új lehetõségek nyílnak. Nem a felmérések és a manipulált közvéleménykutatások elõtérbe helyezése a cél, hanem a társadalmi részvétel és a – fejlett számítógépes eszközökkel ma már biztosítható – közvetlen szavazás megkönnyítése.

A valódi demokráciában a kisebbségeknek is biztosítani kell az arányuknak megfelelõ képviseletet, és minden eszközzel elõ kell segíteni gyakorlati bevonásukat a fejlesztésbe. Ma, az idegengyûlölettõl és megkülönböztetéstõl sújtott kisebbségek aggódva sürgetik elismerésüket, és a humanisták felelõssége is, hogy ez az ügy a legfontosabbak közé emelkedjen, és hogy a küzdelem egyik fõ célja a nyílt vagy burkolt újfasizmus legyõzése legyen. A kisebbségi jogokért folytatott küzdelem végeredményben az emberiség egészéért folyik.

De egy-egy soknemzetiségû országban az is elõfordul, hogy a központi államhatalom – amely mára a nagytõke érzéketlen eszközévé vált – egész tartományokat, régiókat vagy autonóm közigazgatási egységeket részesít ugyanolyan megkülönböztetésben, mint a kisebbségeket. Ennek véget kell vetni, mégpedig egy olyan föderatív szervezet bevezetésével, amelyben a tényleges politikai hatalom újra a fent említett történelmi és kultúrális egységek kezébe kerül.

Végeredményben tehát a tõke és a munka, valamint a valódi demokrácia kérdésének elõtérbe helyezése, és az államszervezet decentralizálásának szorgalmazása olyan politikai harc, amely egy újtípusú társadalom létrehozásáért folyik. Egy rugalmas, állandóan változó társadalomé, amely összhangban van a ma még függõségben szenvedõ népek dinamikusan fejlõdõ igényeivel.

 

 

III. A HUMANISTÁK ÁLLÁSPONTJA

 

A humanisták tevékenysége nem Istenrõl, a természetrõl, a társadalomról és a történelemrõl alkotott fantazmagóriák eszméin nyugszik. Kiindulópontját az életszükségletek jelentik, azaz a szenvedés elkerülése és a jólét megteremtése. Az emberi élet szükségletei közé kell számítanunk a jövõképet is, amely a múltbeli tapasztalatokon és a jelenlegi helyzet javításának igényén alapul. Tapasztalataink nem egyszerûen a természetes és fiziológiai kiválasztódás és felhalmozás eredményei, mint a többi élõlény esetében, hanem társadalmi és egyéni tapasztalatok összessége, amelyet a ma még meglévõ szenvedés megszüntetésére és jövõbeli elkerülésére használunk fel. Az ember társadalmi termékekben felhalmozódó tevékenysége nemzedékrõl nemzedékre öröklõdik és formálódik, szüntelenül küzdve a természeti és a konkrét testi körülmények javítása érdekében. Emberi létünket tehát történelmi kategóriában kell meghatároznunk, mint olyan tevékenységi formát, amely képes a környezõ világ és az ember tulajdon természetének átalakítására. Mindahányszor valamely egyén vagy embercsoport erõszakkal mások fölébe kerekedik, megakasztja a történelmi folyamatot és “természeti” tárgyakká alakítja áldozatait. A természetnek nincsenek szándékai, így azáltal, hogy megtagadjuk mások szabadságát és szándékait, természeti tárgyakká, használati tárgyakká alacsonyítjuk le õket.

Az emberiség lassan felfelé ívelõ fejlõdéséhez át kell alakítani a természetet és a társadalmat, megszüntetve az emberek mások általi erõszakos, állati kisajátítását. Amikor ez megvalósul, az emberiség a történelem elõtti idõkbõl átlép majd az igazi, emberi történelembe. De addig sem szabad másvalamit központi értéknek tekinteni, mint a szabadságában kiteljesedõ emberi lényt. Ezért a humanisták azt hirdetik: “Az ember mindennél elõbbre való, és egyetlen ember sem alábbvaló a másiknál.” Ha a központba Istent, az államot, a pénzt vagy bármi mást helyezünk, ezzel alájuk rendeljük az embert, és megteremtjük a feltételeket késõbbi leigázásához és feláldozásához. A humanisták elõtt mindez világosan kirajzolódik. A humanisták közt vannak hívõk és ateisták, de világnézetük és tevékenységük alapja nem a hitük vagy az ateizmusuk, hanem az ember és közvetlen szükségletei. És ha a jobb világért folytatott harcuk során olyan szándékra bukkannak, amely elõbbre viszi a történelmet, ezt a hitet vagy új felfedezést az ember szolgálatába állítják.

A humanisták alapvetõ kérdésfeltevése a következõ: akarunk-e élni, és ha igen, milyen körülmények között.

A humanisták elutasítják a testi, gazdasági, faji, vallási, nemi és ideológiai erõszak minden formáját, amelyek akadályozzák az emberi haladást. A humanisták elítélik a megkülönböztetés minden nyilvánvaló és burkolt formáját.

A humanisták nem erõszakosak, de mindenekelõtt nem gyávák, és nem félnek szembeszállni az erõszakkal, mert e tevékenységük nem céltalan. A humanisták személyes életüket összekötik társadalmi életükkel. Nem állítanak fel hamis ellentétpárokat, ez integritásuk alapja.

Itt húzódik hát a humanizmus és az antihumanizmus választóvonala. A humanizmus a munka kérdését helyezi szembe a nagytõkéével, a valódi demokráciát a formális demokráciával, a decentralizációt a központosítással, a megkülönböztetés elítélését a megkülönböztetéssel, a szabadságot az elnyomással, az értelmes életet a lemondással, a cinkossággal és az abszurditással.

Mivel a humanizmus a szabad választáson nyugszik, övé a jelenlegi egyetlen érvényes etika. Ugyanígy, mivel hisz a szándékban és a szabadságban, különbséget tud tenni hiba és rosszindulat, megtévedt ember és áruló között.

 

IV. A NAÍV HUMANIZMUSTÓL A TUDATOS HUMANIZMUSIG

 

A humanizmusnak a társadalom alapjaiban, a munkahelyeken és a dolgozók otthonában kell egyszerû tiltakozásból olyan tudatos erõvé formálódnia, amely a gazdasági szerkezet átalakítására törekszik.

A szakszervezetek harcos tagjainak és a haladó pártok tagjainak akkor lesz egységes a harca, ha a szervezeteiken belüli csoportosulásokat sikerül úgy átalakítaniuk, hogy a közvetlen érdekeket szolgáló követeléseik elébe, mindenek fölé helyezzék a humanizmus alapeszméit.

Az igazságtalanságokra általában igen érzékeny diákok és tanárok széles rétegeiben tudatosodik majd az átalakítás szándéka, ahogy a rendszer általános válsága egyre jobban sújtja õket. És a mindennapok tragédiáit közelrõl tapasztaló sajtó munkatársai is támogathatják a humanisták tevékenységét, akárcsak az értelmiségnek azok a képviselõi, akik szemben állnak a jelenlegi embertelen rendszert mozgató szabályokkal.

Sok olyan emberi szenvedést okozó helyzet van, amely a nincstelenek és a megkülönböztetettek érdekeit szolgáló, önzetlen tevékenységre sarkall. Alkalmanként egyesületek, önkéntes csoportok és a társadalom jelentõs rétegei mozdulnak meg és járulnak hozzá a haladáshoz. Egyik kétségbevonhatatlan értékû hozzájárulásuk éppen abban áll, hogy felhívják a figyelmet a problémákra. Ezek a csoportok azonban nem a bajok forrását jelentõ rendszer megváltoztatását tûzik ki tevékenységük céljául. Tevékenységük inkább humanitárius, mint tudatosan humanista. Vannak azonban köztük olyan szervezett tiltakozások és akciók, amelyek elmélyíthetõk és kiterjeszthetõk.

 

V. AZ ANTIHUMANISTA TÁBOR

 

Ahogy a nagytõke által mozgósított erõk egyre inkább fojtogatják a népeket, úgy keletkeznek mindenféle összefüggéstelen mozgalmak, amelyek az elégedetlenséget kihasználva egyre erõsödnek, és koholt bûnbakok ellen irányulnak. Ezeknek az újfasiszta mozgalmaknak a mélyén az emberi értékek teljes tagadása húzódik meg. Vannak olyan megtévesztõ, környezetvédõ mozgalmak is, amelyek az ember helyett a természetet helyezik elõtérbe. Nem azt hirdetik, hogy az ökológiai katasztrófa azért végzetes, mert az emberiség létét veszélyezteti, hanem azt, hogy az ember merényletet követett el a természet ellen. Néhány ilyen irányzat szerint az ember beszennyezõdött, és így most beszennyezi a természetet is. Számukra jobb lenne, ha az orvostudománynak nem sikerült volna sok betegség leküzdése és az életkor meghosszabbítása. Azt hangoztatják, hogy “az elsõ a Föld!”, és ezzel a nácizmus jelszavaira emlékeztetnek. Ettõl már csak egy lépés a tisztátalan kultúrák és a mindent bemocskoló külföldiek megkülönböztetése. Ezek a mozgalmak az antihumanizmus körébe tartoznak, mert alapjában véve megvetik az emberi nemet. Szónokaik önmagukat sem becsülik, és ezáltal a divatos nihilista, öngyilkos irányzatokat követik.

A környezetvédelem éleslátó emberek jelentõs tömegeit vonzza, mert felmérik az ezen a területen kialakult helyzet súlyosságát. És ha a környezetvédelem kellõen humanista jelleget ölt, akkor majd a katasztrófa okozói, azaz a nagytõke, az iparvállalat-láncolatok és a hadiipari komplexumokkal szoros rokonságban álló, destruktív vállalatok ellen folytatja a küzdelmét. Akkor nem elsõsorban a fókák sorsa foglalkoztatja majd, hanem az éhínség, a felhalmozás, a csecsemõhalandóság, a betegségek, és a világ sok területét sújtó egészségügyi és lakásellátási hiányosságok. Elõtérbe helyezi majd a fejlett világot sújtó munkanélküliség, kizsákmányolás, fajüldözés, megkülönböztetés és türelmetlenség megszüntetését. Azét a világét, amely irracionális növekedést elõidézve zavarja meg az ökológiai egyensúlyt.

Nem szükséges különösebb bõséggel taglalnunk a jobboldali mozgalmaknak az antihumanizmus politikai eszközeként betöltött szerepét. Ezekben a rosszindulat olyan méreteket ölt, hogy idõrõl-idõre nem átallják a “humanizmus” képviselõinek mondani magukat. Ebbõl az irányzatból nem hiányzik a ravasz papság sem, amely kidolgozta az “Istenközpontú humanizmus” nevetséges elméletét. Ezek az emberek, a vallásháborúk és az inkvizíció szülõatyjai, a nyugati humanizmus történelmi elõdeinek hóhérai még áldozataik erényeit is kisajátították, és úgymond “megbocsátották” a történelmi humanisták “eltévelyedéseit”. A szavak kisajátításában pedig olyan mértékû a rosszindulat és a kalandorság, hogy az antihumanizmus képviselõi a “humanizmus” neve mögé próbálnak rejtõzni.

Az antihumanizmus eszközeit, erõforrásait, formáit és megnyilvánulásait lehetetlenség felsorolni. Legagyafúrtabb irányzatainak megvilágítása azonban mindenképpen segíthet sok spontán vagy naiv humanistának abban, hogy átértékelje nézeteit és társadalmi tevékenységének értelmét.

 

VI. A HUMANISTA AKCIÓFRONTOK

 

A humanizmus akciófrontokat szervez a munkahelyi, a lakóhelyi, a szakszervezeti, a politikai és a kultúrális területeken azzal a szándékkal, hogy társadalmi mozgalommá szélesedjék. Ezáltal lehetõséget teremt különféle haladó erõk, csoportok és magánszemélyek csatlakozására anélkül, hogy ezeknek fel kellene adniuk egyéniségüket és sajátos jellegzetességeiket. A mozgalom célja egységbe fogni mindazon erõket, amelyek növekvõ mértékben képesek hatni széles néprétegekre, a társadalmi átalakulásra irányítva tevékenységüket.

A humanisták nem együgyû emberek, akik romantikus korokra jellemzõ kinyilatkoztatásokban lelik örömüket. Éppen ezért nem tekintik javaslataikat a társadalmi tudat legfejlettebb megnyilvánulásainak, és nem is állítják, hogy szervezeteik tökéletesek. A humanisták nem tetszelegnek a többség képviselõinek szerepében. De tetteiket mindenképpen a legjobb szándékok vezérlik: azokért a változásokért küzdenek, amelyeket ebben a korban, amelyben élünk a legmegfelelõbbnek és legmegvalósíthatóbbnak gondolnak.

 

Remélem következõ levelemben más témákkal folytathatom a beszámolót.

 

Baráti üdvözlettel:  Silo