Harmadik levél

Harmadik levél barátaimnak

 

1991. december 17.

 

Kedves barátaim!

 

Remélem, hogy levelem alkalmas lesz arra, hogy rendezett, egyszerû formában ismertesse véleményemet a mai helyzetrõl. Szólni szeretnék az egyéni kapcsolatokról valamint az egyén és a társadalmi környezet viszonyáról is.

 

1. A változás és a válság

 

Ebben a nagy változásokkal teli idõszakban válságban van az egyén, az intézmények és a társadalom. A változás üteme egyre gyorsul, akárcsak az egyén, az intézmények és a társadalom válsága. Ez olyan zavarokat jelez, melyeket a széles tömegek valószínûleg nem tudnak kezelni.

 

2. Az iránytalanság

 

A változások olykor váratlan irányba haladnak, általános iránytalanságot okozva a jövõvel és a jelenlegi teendõkkel kapcsolatban. Valójában nem a változás zavar össze minket, mivel abban nagyon sok pozitívumot figyelhetünk meg. Bennünket az nyugtalanít, hogy nem tudjuk, merre tart a változás, és nem tudjuk irányitani tevékenységünket.

 

3. A magánélet válsága

 

Változik a gazdaság, a technológia és a társadalom, és ez mindenekelõtt mélyen érinti életünket, családi, munkahelyi, baráti kapcsolatainkat is. Átalakul a gondolkodásunk és a többi emberrõl, a világról és saját magunkról alkotott nézeteink. Sokminden ösztönöz, más viszont összezavar és megbénít bennünket. Mások és a saját viselkedésünk összefüggéstelennek, ellentmondásosnak és céltalannak tûnik ugyanúgy, mint a minket körülvevõ események.

 

4. Szükséges, hogy életünknek irányt adjunk

 

Ezt az elkerülhetetlen változást irányitani kell, ezt pedig csakis úgy tehetjük meg, ha ezt önmagunknal kezdjük. Saját magunkban kell ezeknek a rendezetlen változásoknak megtalálni azt az irányt, melyet nem ismerünk.

 

5. A helyzet irányítása és változása

 

Mivel az egyén nem elszigetelten él, ha valóban irányítja az életét, ez megváltozik a kapcsolatát másokkal a családban, a munkahelyén és a többi területen. Ez nem egy egyénileg megoldható lelki probléma; a megoldás a közös élethelyzet együttes, aktív, egységes megváltoztatása. Amikor sikereinknek örülünk, vagy elkeseredünk a kudarcaink miatt, amikor a jövõt tervezzük vagy úgy döntünk, hogy az életünket megváltoztatjuk, elfelejtjük a legalapvetõbbet: hogy kapcsolatban vagyunk másokkal. Nem tudjuk megmagyarázni mi történik velünk, és választani sem tudunk anélkül, hogy ne vennénk kiindulópontnak konkrét egyéneket és társadalmi csoportokat. Ezek az egyének, akik különösen fontosak számunkra, és ezek a társadalmi csoportok, amelyekben élünk, konkrét helyzetet teremtenek számunkra, amelybõl kiindulva gondolkodunk, érzünk és cselekszünk. Ezt tagadni vagy figyelmen kívül hagyni óriási nehézségeket okoz. Választási és cselekvési szabadságunkat behatárolja a helyzet, amelyben élünk. Absztrakt módon nem vihetõ végbe semmilyen változtatás, csak úgy, ha azt az élethelyzetünkhöz viszonyítjuk.

 

6. A koherens magatartás

 

Ha gondolataink, érzelmeink és cselekedeteink azonos irányba mozognának, ha a tetteink, nem mondanának ellent érzelmeinknek, elmondhatnánk, hogy életünk összefüggõ, koherens. Ha közvetlen környezetünk számára nem is, a saját szemünkben megbízhatóak lennénk. Ezt az egységet kellene megvalósítanunk a másokkal való kapcsolatunkban is, úgy bánva másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Tudjuk, hogy létezhet bizonyos romboló egység, ami megfigyelhetõ például a rasszistáknál, a kizsákmányolóknál, a fanatikus és az erõszakos embereknél, de nyilvánvaló, hogy a kapcsolataikban nincs egység, hiszen nem úgy bánnak másokkal, ahogy szeretnék, hogy velük bánjanak. A gondolkodás, érzés és cselekvés egysége, az adott és kapott bánásmód egysége, olyan ideál, amit a mindennapi életben sosem valósíthatunk meg. Errõl van tehát szó. Törekedni kell ezen ideál megközelítésére, amelyet ha komolyan veszünk, irányt ad az életnek függetlenül a nehézségektõl, amelyekkel megvalósításakor szembetalálkozunk. Ha nem statikusan, hanem dinamikusan szemléljük a dolgokat, az olyan stratégiát jelent, amelynek egyre nagyobb teret kell nyernie. Itt valóban érvényesülnek a szándékok, még ha eleinte nem is egyeznek a tettekkel, fõleg akkor, ha kitartunk mellettük, tökéletesítjük és bõvítjük õket. Az elérendõ célok stabil referenciák, amelyek minden helyzetben kijelölik az irányt. Nincs ebben semmi bonyolult. Nem lepõdünk meg például, ha valaki nagy vagyon megszerzését tûzi ki életcélul, holott elõre tudja, hogy nem fogja elérni. Ideálja azonban akkor is hajtja elõre, ha nincs kézzelfogható eredménye. Miért nem lehet akkor azt is megérteni, hogy ezek azok az életideálok, amelyek irányt adhatnak az emberi cselekedeteknek, még ha a mai kor ellentétes is azzal, hogy olyan elbánást várjunk el, amilyet másoknak adunk, és azzal, hogy egy irányba gondolkodjunk, érezzünk és cselekedjünk?

 

7. A két javaslat

 

Azonos irányban gondolkodni, érezni és cselekedni és úgy bánni másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak, két olyan egyszerû javaslat, amelyet a bonyolult dolgokhoz szokott emberek akár naívnak is vélhetnének. Emögött a látszólagos naivitás mögött azonban egy új értékrendszer van, amelynek csúcsán a koherencia áll; új erkölcs, amelyben a cselekvés egyetlen fajtája sem közömbös; új törekvés, amely következetes erõfeszítést kíván az emberi cselekvés irányításában. Emögött a látszólagos naivitás mögött az a kérdés áll, hogy személyes és társadalmi életünk valódi fejlõdésnek indul-e, vagy a szétesés irányába tart. Már nem bízhatunk abban, hogy a régi értékek összetartják az embereket, a növekvõ bizonytalanság, elszigeteltség és individualizmus miatt napról-napra szakadozó szociális hálóban. Az osztályok, egyesületek, intézmények és csoportok közti régi szolidaritást kezdi felváltani az eldurvult verseny, ami a házastársi és a családi kapcsolatokba is betör. Ebben a felbomlási folyamatban nem a letûnt világ gondolatai és viselkedési szokásai alapján alakul ki új szolidaritás, hanem annak az egyéni igénynek köszönhetõen, hogy mindannyian irányíthassuk az életünket, amihez meg kell változtatnunk a környezetünket. Ez a változtatás, amennyiben mély és igaz, nem indítható meg külsõ kényszer, törvények vagy bármiféle fanatizmus által, csakis a meggyõzõdés hatalma és a környezetünkben élõ emberek közös cselekvése által.

 

8. A közvetlen környezettõl az egész társadalomig

 

Tudjuk, hogy azzal, hogy pozitív módon változtatunk a helyzetünkön, befolyásoljuk környezetünket és amint mások is egyetértenek velünk, kialakul az emberi kapcsolatok fejlõdõ rendszere. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért kell a kezdeti lépések után továbbhaladnunk? Egész egyszerûen azért, hogy összhangban legyünk azzal a javaslattal, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Vagy talán ne adjunk át másoknak is valamit, ami számunkra alapvetõ? Ha a befolyás nõni kezd, ez azért lesz, mert a kapcsolatok, tehát környezetünk összetevõi kibõvültek. Ezt fontos lenne már kezdetben figyelembe venni, mert attól függetlenül, hogy tevékenységünket szûk területen kezdjük, hatása nagyon messzire juthat. Nincs semmi különös abban, ha úgy gondoljuk, hogy mások is úgy dönthetnek, hogy csatlakoznak ehhez az irányhoz. Végül is a nagy történelmi mozgalmak is ugyanezt az utat járták be; kicsiben kezdték, és annak köszönhetõen bontakoztak ki, hogy az emberek szükségleteik és aggodalmaik tolmácsát látták bennük. A közvetlen környezetben, de a társadalom fejlõdését szem elõtt tartva cselekedni; összhangban van a fent említettekkel. Másképpen miért hivatkoznánk a globális válságra, amivel elszántan szembe kell szállni, ha elszigetelt egyénekben gondolkodnánk, akik számára a másik nem fontos? Azoknak az embereknek a közös szükségletébõl, akik új irányt kívánnak adni az életüknek és az eseményeknek, ki fog alakulni a közvetlen kommunikáció és a megbeszélés területe. Késõbb, a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül a kapcsolatok tovább fognak bõvülni. Ugyanez történik majd azon szervezetek és intézmények alapításakor is, melyek ezzel az új irányzattal összhangban vannak.

 

9. A környezet, amelyben élünk

 

Már említettük, hogy a változás olyan gyors és váratlan, hogy válságként éljük meg, amely egész társadalmakat, intézményeket és egyéneket érint. Ezért elengedhetetlen, hogy irányt adjunk az eseményeknek. Csakhogy képes lehet-e erre a nagy jelentõségû események hatásának kiszolgáltatott ember? Nyilvánvaló, hogy az csak saját életének közvetlen aspektusait tudja irányítani, az intézmények vagy a társadalom mûködését azonban nem. Másfelõl irányt adni az életünknek, nem egyszerû, mivel mindenki valamilyen helyzetben, környezetben, és nem elszigetelten él. Ezt a környezetet olyan tágan is értelmezhetjük, mint a világegyetem, a Föld, az ország, az állam, a megye stb. Van azonban egy közvetlen környezet, amelyben tevékenykedük. Ez a környezet a család, a munkahely, a baráti kör stb. Kapcsolatban élünk másokkal, és ez a mi egyéni világunk, amelytõl nem tudjuk magunkat függetleníteni. Közvetlenül hatunk rá, és a világ is ránk. Ha van befolyásunk, az mindig erre a közvetlen világra hat. De úgy az általunk, mint a ránk gyakorolt befolyásra is hat az általánosabb helyzet, a válság és az irányvesztés.

 

10. A koherencia, mint az élet iránya

 

Ha valamilyen irányt akarnánk adni az eseményeknek, saját életünkkel kellene kezdeni, és ehhez figyelembe kellene venni a környezetet, amelyben cselekszünk. Nos hát milyen irányba törekedjünk? Természetesen abba, ami ebben a nagyon változó és kiszámíthatatlan környezetben koherenciát és támaszt nyújt. Az a javaslat, hogy egy irányban gondolkozzunk, érezzünk és cselekedjünk egységet teremt az életünkben. Ez azonban nem könnyû, mivel olyan helyzetben vagyunk, amit nem teljesen magunk választottunk. Sokszor azt is meg kell tennünk, ami nincs összhangban gondolatainkkal és érzéseinkkel. Olyan helyzetekbe kerülünk, amelyeket nem magunk irányítunk. A koherens cselekvés nem annyira tény, mint inkább szándék, tendencia, amelyhez életünket közelíthetjük. Helyzetünket viszont csak részben tudjuk megváltoztatni úgy, ha környezetünket befolyásoljuk. Így cselekedve, irányítani tudjuk kapcsolatainkat, és mások is átveszik tõlünk ezt a viselkedési formát. Ha az elmondottakkal szemben valaki úgy érvel, hogy sokan gyakran változtatják környezetüket a munkájuk vagy más okok miatt, azt válaszoljuk, hogy ez mitsem változtat azon, hogy az illetõ mindig valamely helyzetben, környezetben lesz. Ha egységre törekszünk, úgy kell bánnunk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Így tehát ebben a két javaslatban megtaláljuk új irányunk alapelemeit. Egységünk növekedni fog azáltal, hogy képesek leszünk egy irányba gondolkodni, érezni és cselekedni. Ez a belsõ egység elkerülhetetlenül kiterjed másokra is, és ezáltal úgy kezdünk bánni velük, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Az egység és a szolidaritás irány, törekvés egy viselkedésforma eléréséért.

 

11. Tevékenységeink fontossági sorrendje,

mint a belsõ egység felé való haladás

 

Hogyan haladjunk a belsõ egység felé? Elõször is fontossági sorrendet kell felállítanunk mindennapjainkban. Meg kell határoznunk, hogy tevékenységünknek melyek a legfontosabb részei. Elõtérbe kell helyeznünk a mûködés biztosításához alapvetõen szükséges dolgokat, utánuk a másodlagosakat és így tovább. Ha két vagy három prioritással foglalkozunk, valószínûleg átláthatjuk a helyzetet. A prioritásokat nem lehet sem felcserélni, sem elválasztani egymástól, mert helyzetünk egyensúlya felborul. A dolgoknak nem elszigetelten, hanem együtt kell haladniuk, elkerülve hogy egyes kérdések elõbbre kerüljenek, mások pedig lemaradjanak. Gyakran elvakít bennünket valamely tevékenység fontossága, és így felborul az együttes egyensúly. Végül még azt sem tudjuk megvalósítani, amit olyan fontosnak tartottunk, mert az általános helyzetünk megváltozott. Az is igaz, hogy néha adódnak sürgõs ügyek, amelyekkel muszáj foglalkoznunk, mégsem élhetünk úgy, hogy mindig elhalasztjuk azokat a dolgokat, amelyek általános helyzetünket érintik. Fontossági sorrendet felállítani, és megfelelõ arányban végezni tevékenységeinket, egyértelmû haladást jelent a koherencia felé.

 

 

12. A tevékenységek lehetõsége,

mint a koherencia felé való haladás

 

A mindennapi rutint napi idõbeosztás, szükségleteink és a közvetlen környezetünk mûködése határozza meg. Mindazonáltal e keretek közt igen sokféle, dinamikus esemény játszódhat le, melyeket a felületes emberek nem tudnak értékelni. Van, aki úgy tartja, hogy az élet csakis rutin, pedig ez egyáltalán nem így van. Nagyon gyakran választaniuk kell a környezetük által felkínált körülmények közül. Való igaz, hogy nehézségek és ellentmondások között élünk, de a kettõt nem ajánlatos összetéveszteni. “Nehézségeken” a zavaró tényezõket, és az elénk állított akadályokat értjük. Ezek nem különösebben nagyok, de ha megsokszorozódnak és ismétlõdnek, növelik bosszúságunkat és kimerültségünket. Természetesen le tudjuk gyõzni õket. Nem ezek határozzák meg életünk irányát és nem akadályoznak meg bennünket terveink végrehajtásában; ezek olyan utunkba kerülõ akadályok, amelyek a legkisebb fizikai nehézségtõl olyan súlyos problémákig terjednek, amelyek letéríthetnek utunkról. A nehézségek sokfélék lehetnek, de sosem olyan súlyosak, amelyek már megakadályozhatnák a haladást. Ettõl jelentõsen eltér az amit “ellentmondásnak” nevezünk. Amikor nem tudjuk véghezvinni terveinket, amikor az események a kívánatossal ellentétes irányba kényszerítenek, amikor nem tudunk kikerülni az ördögi körbõl, amikor legkevésbé sem tudjuk irányítani az életünket, az ellentmondások világába kerültünk. Az ellentmondás az élet sodrának egyfajta visszafordítása, ami arra kényszerít bennünket, hogy reménytelenül meghátráljunk. Ebbe az esetbe, az inkoherencia a legdurvább formában mutatkozik meg. Ilyenkor ellentmondásban van az, amit gondolunk, érzünk és cselekszünk. Ettõl függetlenül mindig van lehetõség arra, hogy irányítsuk az életünket, de tudnunk kell, mikor cselekedjünk. A tettek lehetõségét nem tartjuk számon a mindennapi gyakorlatban, azért, mert sok minden elõre meghatarozott. De a nagy nehézségekre és ellentmondásokra vonatkozó döntéseink ne vezessenek katasztrófához! Általánosan fogalmazva: meg kell hátrálnunk a nagy erõvel szemben, és határozottan kell elõre törni, amikor az meggyengül. Nagy különbség van a gyáva között, aki bármely nehézség elõl meghátrál, és mozdulatlanná dermed, és aközött, aki cselekszik, aki felülemelkedik a nehézségeken, tudván, hogy csak úgy tudja ezeket legyõzni, ha elõre halad. Megtörténhet, hogy néha lehetetlen a haladás, mert olyan problémával kerülünk szembe, amely meghaladja az erõnket, és ha meggondolatlanul szembeszállunk vele, az katasztrófához vezet. A nagy probléma, amivel szembenállunk szintén dinamikus, és az erõviszonyok változni fognak, vagy azért, mert a mi befolyásunk nõ, vagy mert annak a befolyása csökken. Ha ez bekövetkezik, elérkezett a határozott cselekvés ideje, mert a határozatlanság vagy a halogatás újra megváltoztatja az erõviszonyokat. Az alkalmas pillanatban való cselekvés a legjobb eszköz az irányváltoztatásra.

 

13. A növekvõ alkalmazkodás, mint

a belsõ egység felé történõ haladás

 

Vegyük most szemügyre az irányt és a célul kitûzött egységet. Ezen javaslat alapján kell közelednünk bizonyos helyzetekhez, mert ha alkalmazkodunk olyanhoz, ami a belsõ egységgel ellentétes irányba visz, az nagy ellentmondás. Az opportunisták ezzel kapcsolatban nagyon rövidlátóak. Azt hiszik, az a legjobb életforma, ha mindent elfogadnak, és mindenhez alkalmazkodnak. Szerintük alkalmazkodni kell mindenhez, amit a hatalmon lévõk diktálnak, de nyilvánvaló, hogy függõ helyzetben levõ életük messze van attól, amit koherenciának nevezünk. Meg kell különböztetnünk az alkalmazkodás hiányát, ami meggátol befolyásunk kibõvítésében, a csökkenõ alkalmazkodást, amellyel elfogadjuk a kiszabott feltételeket és a növekvõ alkalmazkodást, amely növeli a befolyásunkat az eddig tárgyalt javaslatok irányába.

 

Összefoglalás

 

1. Gyors változás megy végbe a világban, melyet a technológia forradalma hajt, és amely összeütközésbe kerül a meglévõ struktúrákkal, a társadalom és az egyén kialakulásával és életformájával.

2. Ez az eltolódás progresszív válságokat szül minden téren, és semmi sem mutat arra, hogy megállna, éppen ellenkezõleg, növekedni fog.

3. A váratlan események miatt nehéz elõrelátni a történések, a környezetünkben élõ emberek és végsõsoron még a saját életünk irányát is.

4. Nagyon sok minden nem használható, amit korábban gondoltunk és hittünk. A társadalom, az intézmények és az egyének ugyanezzel a gonddal küzdenek, és nem tudnak megoldást ajánlani.

5. Ha elhatározzuk, hogy harcolni fogunk ezek ellen a problémák ellen, úgy kell irányítanunk az életünket, hogy amit gondolunk, érzünk és cselekszünk egységes legyen. Miután nem elszigetelten élünk, ez az egység ki kell, hogy terjedjen kapcsolatainkra is, úgy bánva másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Nem valósítható meg szigorúan ez a két javaslat, de mutatják a szükséges irányt, különösen ha állandóan szem elõtt tartjuk és elmélyítjük õket.

6. Közvetlen kapcsolatban élünk másokkal, és ez az a környezet, amiben cselekednünk kell, hogy kedvezõ irányt adjunk helyzetünknek. Ez nem pszichológiai kérdes, ami az egyének fejében megoldható, hanem egy olyan téma, amely összefügg élethelyzetünkkel.

7. Ha következetesek akarunk lenni a javaslatok megvalósításában, látnunk kell, hogy ami számunkra és közvetlen környezetünk számára pozitív, azt ki kell terjeszteni az egész társadalomra. Meg kell találnunk a legalkalmasabb eszközöket egy új szolidaritás kialakításához azokkal együtt, akik velünk tartanak. Ezért, ha csak saját, szûk környezetünkben cselekszünk is, nem téveszthetjük szem elõl a globális helyzetet, amely minden emberre hat, kiknek éppúgy szükségük van a mi segítségünkre, mint nekünk másokéra.

8. A váratlan változások arra kényszerítenek bennünket, hogy komolyan figyelembe vegyük életünk irányításának szükségességét.

9. A belsõ egység nem egy-egy emberben kezdõdik és ér véget, hanem összefüggésben áll a környezettel és más emberekkel. A szolidaritás az egyéni koherencia egy aspektusa.

10. Az arányos cselekvés abban áll, hogy meg kell határoznunk a prioritásokat és ebbõl kiindulva kell cselekedni, elkerülve az egyensúly felborulását.

11. A cselekvés lehetõsége tartalmazza a nagy erõ elõl való meghátrálást, és a határozott elõrehaladást, amikor az meggyengül. Ez a gondolat akkor fontos, amikor változtatni akarunk életünkön, ám ebben ellentmondások akadályoznak.

12. Ugyanannyira alkalmatlan az alkalmazkodás hiánya egy olyan környezetben, ahol semmit sem tudunk változtatni, mint a csökkenõ alkalmazkodás ott, ahol egyszerûen elfogadjuk a meglévõ körülményeket.

A növekvõ alkalmazkodás a környezetünkre gyakorolt befolyás növekedését jelenti, koherens irányban.

 

Fogadják szívélyes üdvözletemet:  Silo