Első levél

Elsõ levél barátaimnak

 

1991. február 21.

 

Kedves barátaim!

 

Hosszú ideje kapok leveleket a világ minden tájáról, amelyekben a könyveimben érintett témakörökrõl kérnek bõvebb magyarázatot. Általában olyan konkrét dolgokról szeretnének többet tudni, mint az erõszak, a politika, a gazdaság, az ökológia, vagy a társadalmi és interperszonális kapcsolatok. Mint látható, sok és sokféle kérdés merül fel, amelyekre ezen területek szakembereinek kell megadniuk a választ. Én pedig nem vagyok szakember.

Amennyire lehetséges, igyekszem nem ismételni, amit másutt már leírtam és szeretném pár sorban felvázolni a helyzetet, amelyben élünk, valamint a közeljövõben kibontakozó tendeciákat. Régebben az effajta ismertetés vezérgondolata alighanem a “kulturális romlás” lett volna, ma azonban a gazdaság, a szokások, az ideológiák és a hit terén történõ gyors változásokról beszélünk, igyekszünk nyomon követni az egyéneket és a népeket fojtogatni látszó bizonyos fokú irányvesztést.

Mielõtt a tárgyra térnénk, két dologra szeretném felhívni a figyelmet: az egyik az elmúlt világra vonatkozik, amelyre ezen írás bizonyos nosztalgiával tekint vissza, a másik pedig az elõadásmódra, amelyben az árnyalatok teljes hiányát véljük majd felfedezni, hiszen jócskán leegyszerûsítettük azt, amit az általunk bíráltak egészen másképp fogalmaztak meg. Azt tartom, hogy mi akik hiszünk az emberi fejlõdésben, nem bánjuk a változásokat, hanem inkább az események felgyorsulását szeretnénk látni, és igyekszünk egyre jobban alkalmazkodni az új idõkhöz. Ami az “új rend” híveinek érveléseit illeti, az alábbiakat tudom mondani: róluk beszélve mindig visszacseng bennem két átfogó irodalmi mû, Orwell 1984 és Huxley Szép új világ címû regénye. E két nagyszerû író olyan jövõt jósolt a világnak, amelyben az emberi lényt erõszakkal vagy meggyõzéssel végül leigázzák és robottá alacsonyítják. Úgy gondolom, regényükben mindketten túlságosan nagy intelligenciával ruházták fel a “rosszakat”, s túlságosan ostobának festették le a “jókat”, aminek talán mélyrõl fakadó pesszimizmusuk volt az oka, de ezt most nem kívánom bõvebben kifejteni. Napjainkban a “rosszak” sok problémával küszködõ, mohó emberek, akik semmi esetre sem alkalmasak történelmi folyamatok irányítására, hiszen azok nyilvánvalóan meghaladják mind tervezõ szándékukat, mind képességeiket. Általában nem különösebben tanult emberekrõl és szolgálatukban álló mûszaki szakemberekrõl van szó, akik szétforgácsolt és szánalmasan kevés erõforrással rendelkeznek. Ezért tehát kérem, ne vegyenek komolyan néhány olyan bekezdést, amelyekben a derültség kedvéért olyan szavakat adunk a szájukba, amelyeket sosem mondanak ki, bár szándékaik bizony errefelé mutatnak. Úgy gondolom, minderrõl bízvást beszélhetünk könnyed stílusban (most, hogy koruk a végéhez közeledik); azzal a humorral és szellemességgel, amely a jóbarátok levelezését jellemzi.

 

1. A jelenlegi helyzet

 

Az ember történetének kezdete óta a jobb élet megteremtésén fáradozva fejlõdik. A fejlõdés vívmányainak ellenére ma a hatalmat, a gazdasági erõt és a technológiát arra használják, hogy gyilkoljanak, szegénységbe taszítsanak és elnyomjanak a világ számos részén, tönkretéve az új nemzedékek jövõjét, és a bolygó életének általános egyensúlyát. Az emberiség igen kis hányada nagy vagyon birtokosa, míg a többség súlyos nélkülözések között tengõdik. Néhol akad elég munka, és azt meg is fizetik, de másutt katasztrofális a helyzet. A legszegényebb rétegek mindenütt szörnyû szenvedést viselnek el a puszta megélhetésért. Ma minimális követelmény a társadalmat alkotó minden egyes ember számára a megfelelõ táplálkozás, egészségügyi ellátás, lakás, oktatás, ruházkodás, szolgáltatások, és amint elér egy bizonyos kort, biztosítani a jövõjét élete hátralevõ éveire. Az ember teljes joggal várja el mindezt saját maga és gyermekei számára, remélve, hogy õk majd jobban élhetnek. Ám sok millió ember számára ezek a vágyak sohasem teljesülnek.

 

 

2. Egy jobb világ alternatívája

 

Az említett problémák enyhítése érdekében számos gazdasági kísérlet történt már, igen eltérõ eredménnyel. Jelenleg olyan rendszert igyekeznek megvalósítani, amelyben bizonyos, feltételezett piaci törvények automatikusan szabályozzák a társadalmi fejlõdést, és ezzel úgymond kilábalnak az elõzõ, felülrõl irányított gazdaság által okozott katasztrofális helyzetbõl. Ezt a sémát követve a háború, az erõszak, az elnyomás, az egyenlõtlenség, a szegénység és a tudatlanság különösebb megrázkódtatás nélkül, lassan háttérbe szorul. Az országok regionális piacokba integrálódnak, míg végül elérjük a sorompók nélküli társadalmat. Ahogy a fejlett térségek legszegényebb rétegeinek is emelkedni fog az életszínvonala, a kevésbé fejlett régiók is érezni fogják a fejlõdés hatását. A többség alkalmazkodni fog az új rendszerhez, amelyet képzett mûszaki szakemberek és üzletemberek alakítanak ki. Az esetleges hibákért nem a természetes gazdasági törvények felelõsek, hanem e szakemberek fogyatékosságai, akiket – amint ez a vállalatoknál is történik – szükség szerint mindig újakkal kell felváltani. Másrészt ebben a “szabad” társadalomban a nép dönt demokratikusan ugyanazon rendszer különféle változatai közt.

 

3. A társadalmi fejlõdés

 

Tekintettel a jelenlegi helyzetre és a jobb világ megvalósítására kínálkozó alternatívákra, röviden szólnunk kell errõl a lehetõségrõl is. Valóban számos gazdasági kísérlet történt már, amelyek igen eltérõ eredménnyel jártak, de ennek ellenére most azt mondják, hogy az új kísérlet az egyetlen megoldás az alapvetõ problémákra. Mindazonáltal nem értjük e javaslat néhány tényezõjét. Elõször is itt van a gazdasági törvények témája. Ezek szerint volnának olyan mechanizmusok, amelyek a természeti törvényekhez hasonlóan, szabadon mûködve szabályozzák a társadalmi fejlõdést. Nehezen tudjuk elfogadni, hogy minden emberi folyamat és természetesen a gazdasági folyamatok is, ugyanúgy mûködjenek, mint a természeti erõk. Éppen ellenkezõleg, úgy gondoljuk, hogy az emberi tevékenység nem természeti, hanem szándékos, társadalmi és történelmi: olyan jelenség, amely nem létezik sem a természetben, sem az állatvilágban. Mivel szándékokról és érdekekrõl van szó, elõször is nincs miért feltételeznünk, hogy a jóléthez ragaszkodó rétegeket különösebben foglalkoztatná, hogy leküzdjék más, kevésbé szerencsés sorsúak nehézségeit.

Másodszor pedig az szerintünk elfogadhatatlan érvelés, hogy mindig is nagy gazdasági különbségek voltak egy szûk réteg és nagy többség között, ennek ellenére a társadalmak mégis fejlõdtek. A történelem azt igazolja, hogy a népek úgy haladtak elõre, hogy jogokat követeltek maguknak a megszilárdult hatalommal szemben. A társadalmi fejlõdés nem úgy ment végbe, hogy az egyik réteg által felhalmozott vagyon automatikusan “lefelé” kezdett folyni.

Harmadrészt véleményünk szerint túlzás modellként bemutatni bizonyos országokat, amelyek ezzel a feltételezett szabad gazdasággal mûködve ma megfelelõ életszínvonalon állnak. Ezek az országok területszerzõ háborúkat folytattak mások ellen, bevezették a gyarmatosítást, a neokolonializmust, a nemzetek és a régiók felosztását; a megkülönböztetés és az erõszak eszközével megsarcolták õket és végül olcsó munkaerõre tettek szert, ugyanakkor a gyengébb gazdaságok számára kedvezõtlen cserefeltételeket szabtak. Úgy is lehetne érvelni, hogy ezek a folyamatok “jó üzletnek” számítottak. Ám ha ezt állítjuk, akkor már nem tartható fenn az, hogy az említett fejlõdés független a más népekhez fûzõdõ, speciális kapcsolattól.

Negyedrészt azt állítják, hogy a “szabad” gazdaság elõsegíti a tudományos és technikai haladást és az újítást. Ami a tudományos és technikai fejlõdést illeti, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez a folyamat azóta mûködik, amióta az ember feltalálta a buzogányt, az emelõt, a tüzet és így tovább, s mindez olyan történelmi tapasztalatok halmozódásában zajlott le, amely nem igazán törõdött a piaci törvényekkel. Ha viszont azt mondjuk, hogy a jóléti gazdaságok elszívják a tehetségeket, fizetik a felszereléseket és a kutatásokat, s hogy végül ösztönzõen hatnak a jobb bérezésre, nos, erre is van válaszunk. Ez már évezredek óta így van és korántsem egy speciális típusú gazdaságnak köszönhetõ, hanem egyszerûen annak, hogy e helyek rendelkeznek kellõ menynyiségû erõforrással, függetlenül a szóban forgó gazdasági potenciál eredetétõl.

Ötödrészt e társadalmak fejlõdését az érinthetetlen természet “adományával” magyarázzák, mint a különleges tehetségek, a polgári erények, a szorgalom, a szervezési készség és ehhez hasonlóak. Ez viszont már nem érv, hanem érzelmi megnyílvánulás, amelyben észrevétlenül elsikkad e népek kialakulásának társadalmi és történelmi valósága.

Természetesen nem rendelkezünk a kellõ ismerettel ahhoz, hogy megérthessük, hogyan lehetséges az, hogy ilyen történelmi elõzmények után a jövõben is fenntartható ez a rendszer, de ez már egy újabb vita tárgyát képezné: létezik-e valóban ilyen szabad piacgazdaság, vagy leplezett protekcionizmusról, felsõ irányításról van szó, mely kinyit bizonyos szelepeket ott, ahol úgy érzi ura a helyzetnek, ellenkezõ esetben pedig elzárja azokat. Ha ez így van, mindaz amit a fejlõdés ígéretének vélünk, csak a tudomány és technológia robbanására és elterjedésére vonatkozik, függetlenül a gazdasági törvények feltételezett automatizmusától.

 

4. A jövõ kísérlete

 

Amint az mind a mai napig is történt, a fennálló sémát szükség esetén egy másik váltja fel, amely “korrigálja” az elõzõ modell hibáit. Ily módon lépésrõl-lépésre tovább koncentrálódik a vagyon egy szûk réteg kezében, amely egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Nyilvánvaló, hogy a fejlõdés nem áll meg, és az emberek sem adják alább jogos törekvéseiket. Így rövid idõn belül eltûnnek majd annak a tudatlanságnak az utolsó maradványai is, amelyek az ideológiák, a szembenállás, a háborúk, a gazdasági válságok és a társadalmi aránytalanságok alapját képezték. Természetesen mind a megoldások, mind pedig a konfliktusok világméretet öltenek majd, mert már nem lesznek egymástól elszigetelt helyek. Az is biztos továbbá, hogy sem a jelenlegi hatalmi séma, sem az ellene folytatott harc mindmáig alkalmazott formái nem tarthatók fenn.

 

5. A változás és a személyes kapcsolatok

 

Mind a piacok regionalizálódása, mind pedig a helyi és etnikai törekvések a nemzetállam szétesése felé mutatnak. A szegény régiókban lezajlott demográfiai robbanás már-már kezelhetetlen vándorlási hullámot indított el. A paraszti nagycsaládok szétbomlanak, a fiatal generáció a városi életet választja. A városi ipari és posztipari társadalom családtípusa a minimálisra csökken, míg a nagyvárosok más kultúrvidékeken nevelkedett emberi tömegeket szippantanak magukba. A gazdasági válságok és a termelõi modellek változásai azt eredményezik, hogy újból felszínre tör a megkülönböztetés. Eközben, a technológia gyors fejlõdése és a tömegtermelés következtében a termék már akkor elavultnak számít, amikor belekerül a fogyasztói körforgásba. A tárgyak újakkal történõ felváltása egybeesik az emberi kapcsolatok labilitásával és eltorzulásával. Az egykori szolidaritás, a valaha “testvériségnek” nevezett eszme örököse mára értelmét vesztette. A munkatársak, az osztálytársak, a sporttársak, a régi barátok vetélytársakká váltak; a házasságban is a másik feletti uralom a cél és a párok kezdettõl fogva azt számítgatják, hogy az együttmaradásból vagy a válásból származik-e nagyobb hasznuk. Soha ezelõtt nem volt ennyi lehetõség a kommunikációra, az emberek mégis nap mint nap kommunikáció-hiányban szenvednek. A városi központok soha nem voltak még ennyire sûrûn lakottak, az emberek mégis “magányról” panaszkodnak. Az emberek még soha nem igényelték ennyire az emberi melegséget, a közeledés mégis rögtön gyanússá teszi a kedvességet és segítõkészséget. Így maradt tehát magára szegény emberiség: minden szerencsétlennel elhitették, hogy igenis van vesztenivalója, és hogy ezt a ködös valamit a többi ember akarja elvenni tõle! Ilyen feltételek mellett ezt a mesét is a legautentikusabb igazságnak vélik…

 

6. Mese a végrehajtó hatalomra áhítozóknak

 

A ma kialakulóban lévõ társadalom végül elhozza majd a jólétet. Ám a jelentõs, objektív elõnyök mellett az emberiség szubjektív módon is felszabadul. A hajdani szolidaritásra, amely a szegénység sajátja, immár nem lesz szükség. Sokan egyetértenek majd azzal, hogy a pénzzel vagy valami ahhoz hasonlóval minden problémát meg lehet oldani: következésképpen a törekvések, a gondolkodásmód, az álmok is ebbe az irányba fordulnak. A pénzbõl jó ételt, jó lakást lehet venni, az ember utazhat, szórakozhat, elektronikus játékokat vehet, valamint embereket is vásárolhat, akik teljesítik a kívánságait. Hatékony lesz a szeretet, a mûvészet, lesznek majd hatékony pszichológusok is, akik meg fogják oldani az esetlegesen megmaradt személyes gondokat, a késõbbiekben pedig már az új agykémiai és a géntechnikai feladatokat is el fogják látni.

E bõségi társadalomban csökkenni fog az öngyilkosságok száma, az alkoholizmus, a kábítószerfogyasztás, a bizonytalanság és a bûnözés, amint ezt a gazdaságilag legfejlettebb országok példája bizonyítja is (?). Megszûnik a megkülönböztetés, és nõ az emberek közötti kommunikáció. Senki sem fog feleslegesen rágódni az élet értelmén, a magány, a betegség, az öregség vagy a halál gondolatán, mert megfelelõ tanfolyamok és terapeuták segítségével ki lehet majd iktatni ezeket a reflexeket, amelyek annyira visszafogták a társadalmak hatékonyságát és eredményességét. Mindenki bízni fog mindenkiben, mert a munkában, a tanulásban, a párkapcsolatokban jelentkezõ konkurencia végül érett kapcsolatok kialakulását hozza majd magával.

Végül pedig eltûnnek az ideológiák, és többé nem használják fel õket az emberek agymosására. Természetesen senki sem fogja meggátolni, hogy kisebb horderejû kérdésekben az emberek kifejthessék ellenvéleményüket, vagy nemtetszésüket azzal a feltétellel, ha megfizetik az önkifejezés megfelelõ csatornáit. A szabadságot nem összetévesztve a szabadossággal, az emberek (egészségügyi okokból) kisebb csoportokban gyûlnek össze, és nyilvános helyen hangot adhatnak a véleményüknek (persze nem szabad aljas rágalmakkal megzavarni és befeketíteni a késõbbiekben “önkormányzatnak” nevezett vezetést).

Ám a legrendkívülibb majd akkor következik be, amikor már nem lesz szükség rendõri ellenõrzésre, hanem minden állampolgár eltökélten óvja a többieket azoktól az esetleges hazugságoktól, amelyeket némely ideológiai terrorista próbál mások fejébe tömni. E védõk társadalmi felelõssége olyan nagy lesz, hogy nem haboznak a tömegkommunikációs eszközökhöz folyamodni, amelyek azonnal a segítségükre is sietnek a közvélemény figyelmeztetésére; ragyogó tanulmányokat készítenek, melyeket azonnal közzétesznek, fórumokat szerveznek, amelyen nagymûveltségû közvéleményformálók figyelmeztetik az óvatlanokat, hogy még mindig ki vannak szolgáltatva a felülrõl irányított gazdaság, az autoritarizmus, az antidemokrácia és a vallási fanatizmus sötét erõi kénye-kedvének. Nem is kell majd üldözni a zavaró elemeket, mert egy ilyen hatékony tájékoztatási rendszerben senki sem kíván majd közelükbe kerülni, nehogy megfertõzzék. A legrosszabb esetben is sikeresen “átprogramozzák” õket, s nyilvánosan köszönetet fognak mondani azért, hogy újra beilleszkedhetnek és hogy újra élvezhetik a szabadság jótéteményeit. E rendíthetetlen védelmezõk, ha nem kifejezetten erre a feladatra rendelték ki õket, az egyszerû emberek körébõl kerülnek ki, akik ily módon kitörhetnek a névtelenség homályából, társadalmi elismerésben részesülnek erkölcsi nagyságukért, autogramot osztogathatnak és természetesen megkapják az õket megilletõ ellenszolgáltatást.

A Cég jelenti azt a nagy családot, amely elõsegíti a továbbképzést, a kapcsolatokat, a szórakozást. A robottechnika feleslegessé teszi a testi erõfeszítést, és otthonról dolgozni a Cégnek igazi személyes önmegvalósítást jelent majd.

Ily módon tehát a társadalom nem igényel majd olyan szervezeteket, amelyek nem tartoznak a Céghez. Az ember, aki annyit küzdött a jólétért, végre bejut a paradicsomba. Bolygóról bolygóra vándorolva felfedezi majd a boldogságot. Bárhol letelepedve tetterõs, versenyképes, megnyerõ, diadalmas és pragmatikus (mindenekelõtt pragmatikus) ifjú válik majd belõle… aki méltó a Cég ügyvezetõi tisztére!

 

7. Az emberi változás

 

A világ olyan rohamosan változik, hogy sok minden, amiben nemrég még vakon hittünk, ma már nem érvényes. A felfokozott ritmus bizonytalanságot, irányvesztést eredményez minden társadalomban, legyen az gazdag vagy elmaradott. Ebben a megváltozott helyzetben a hagyományos vezetõk, valamint “véleményformálóik”, akárcsak az egykori politikai harcosok és társadalmi aktivisták jelentõségüket vesztik az emberek szemében. Születõben van egyfajta érzékenység, amely már az új idõk szellemének felel meg. Ez az érzékenység egészében fogja fel a világot és arra figyelmeztet, hogy az emberek gondjai, bárhol éljenek is, további gondokat teremtenek egészen távoli területeken is. A tömegkommunikációs eszközök, az árucsereforgalom és a nagy embertömegek vándorlása a világ egyik részébõl a másikba, jól mutatja a globalizáció folyamatának felgyorsulását. A problémák egyetemességének megértését pedig új cselekvési feltételek kialakulása kiséri, nyilvánvalóvá téve, hogy a jobb világért folytatott tevékenység akkor lesz eredményes, ha abból a közegbõl indul ki, amelyben befolyással rendelkezik. Más üres frázisokkal teli korokkal ellentétben, amelyekkel külsõ elismerést kívántak elérni, ma már a szerény és szívesen végzett munkát kezdik értékelni, amely nem önmagunk elõtérbe helyezését célozza, hanem önmagunk és közvetlen családi, munkahelyi és baráti környezetünk megváltoztatására irányul. Akik valóban szeretik az embereket, nem becsülik le ezt a cseppet sem látványos feladatot, amely érthetetlen marad a régi vezetõkre és vezetett tömegekre épülõ kialakulási tájban nevelkedett opportunisták számára, akik mások kihasználása által jutottak fel a társadalmi ranglétra csúcsára. Amikor rádöbbenünk, hogy a skizofrén individualizmusnak már nincs jövõje, és nyíltan elmondjuk gondolatainkat és terveinket minden ismerõsünknek, nem tartva attól, hogy nem fogják megérteni; amikor mások felé fordulunk; amikor az egyén és nem a személytelen tömegek sorsa iránt érdeklõdünk; amikor eszmecserére és közös munkára buzdítunk; amikor világosan kimondjuk, hogy sokak munkájára van szükség a mások által szétszaggatott társadalmi háló újraszövéséhez; amikor érezzük, hogy még a “legjelentéktelenebb” ember is többet ér, mint a jelenlegi társadalom csúcsán lévõ lelkiismeretlen kalandor; mindez azért válik majd valósággá, mert bensõnkben újra megszólal a Sors hangja, amely a népeket a fejlõdés helyes útjára terelte, ez az annyiszor eltorzított és elfeledett Sors, amelyet azonban mindig újra megtaláltunk a történelem fordulóiban. És nemcsak új érzékenység, új cselekvési mód bontakozik ki elõttünk, hanem új erkölcsi magatartás, és újfajta taktikus életvezetés is.

Ha megkérnének arra, hogy a fentiekben elmondottakat precízebben kifejtsem, akkor azt mondanám, hogy az emberek, ahogy háromezer év alatt már oly sokszor, ma újra érzik azt az erkölcsi szükségletet és igazsáot, hogy úgy bánjanak másokkal, ahogy azt a maguk számára is elvárják. Még azt is hozzátenném, hogy mintegy általános viselkedési szabályokként ma a következõket várjuk el:

1. Legyen valamilyen arányosság, rangsorolni lehessen az élet legfontosabb dolgait, együttesen lehessen szemlélni õket, és ne forduljon elõ, hogy valami túlzott hangsúlyt kap, míg más háttérbe szorul;

2. Legyen növekvõ alkalmazkodás, amely a fejlõdést szolgálja (nem csupán a rövidtávú célokat) és lehetetlenné teszi az ember tárgyként kezelésének minden formáját;

3. Legyen jól idõzített cselekedet, egyfajta alkalmazkodás, amely által meghátrálunk a nagy erõ elõtt (nem minden kis nehézség elõtt), és elõretörünk amikor ez az erõ meggyengül;

4. Legyen bizonyos fokú koherencia amelyben felhalmozódnak azok a cselekedetek melyek az egység érzését és az önmagunkkal való egyetértést szolgálják, és kiküszöbölik azokat, amelyek ellentmondást szülnek és ellentétet teremtenek az ember gondolatai, érzései és cselekedetei között.

Nem hiszem, hogy meg kellene magyaráznom, miért mondom azt, hogy “érezzük azt az erkölcsi szükségletet és igazságot, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak” azzal az érveléssel szemben, hogy mostanában nem szokás így cselekedni. Azt sem hiszem, hogy további magyarázatokat kellene adnom azzal kapcsolatban, hogy mit értünk “továbbfejlõdés” és “növekvõ alkalmazkodás”, és nem egyszerû alkalmazkodás alatt. Ami a nagy vagy hanyatló erõkkel szembeni meghátrálást vagy elõretörést illeti, kétségkívül számolnunk kell olyan mutatókkal is, melyeket figyelmen kívül hagytunk. Végezetül az egységes cselekedetek összefogása, a közvetlen ellentmondásos helyzetekkel szemben, amelyekben élünk, vagy ellenkezõ értelemben, az ellentmondás elvetése, minden vonatkozásban nehéznek látszik. Ez így van, de ha a fentiekben elmondottakat még egyszer megvizsgáljuk, akkor látni fogjuk, hogy mindezeket a dolgokat egy olyan magatartásmóddal összefüggésben említettük, amely ma elérendõ célként jelenik meg és amely nagyon eltér a régi magatartásmódoktól.

Igyekeztem kiemelni néhány jellegzetes vonást, az új érzékenységgel, az emberek közötti új kapcsolattal, a személyes magatartás új módjával kapcsolatban, és azt hiszem, többet adtam, mint a helyzet egyszerû bírálatát. Tudjuk, hogy a kritika mindig fontos, de még annál is fontosabb, hogy gyakorlati tetteinkben térjünk el a bíráltaktól!

 

Szívélyes üdvözlettel:  Silo